ELITEK KELET-KÖZÉP-EURÓPÁBAN Budapest, 2006. november 1–18.

A KÖTET SZERZ Ő I : Lengyel György – A budapesti Corvinus Egyetem tanára John Higley – Az University of Texas(Austin) tanára Heinrich Best – A Friedrich Schieller Universitaet(Jena) tanára Pavel Machonin – A CsTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa Milan Tu č ek – A CsTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa Petr Hartoš – A CsTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa Martin Nekola – A CsTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa M AGYAR T UDOMÁNYOS A KADÉMIA E TNIKAI – NEMZETI K ISEBBSÉGKUTATÓ I NTÉZET E ÖTVÖS L ORÁND T UDOMÁNYEGYETEM G ERMANISZTIKAI I NTÉZET Friedrich Ebert Alapítvány 1056 Budapest, F ő vám tér 2–3. Telefon: 461-6011; 461-6013 www.fesbp.hu A Friedrich Ebert Alapítvány budapesti képviseletének vezet ő je: M ICHAEL E HRKE Sorozatszerkeszt ő: M OLNÁR J ÁNOS ISSN 1785–301X Terjedelem: 5,37(A/5) ív Készült az AKAPRINT Nyomdaipari Kft. Nyomdaüzemében Felel ő s vezet ő: F REIER L ÁSZLÓ

TARTALOM Lengyel György: Megjegyzések az„elit min ő ségér ő l”........................... 5 John Higley: Az elit és a vezetés változása a liberális demokráciában.............. 13 Heinrich Best: A demokrácia stabilizálása Kelet-Európában és a rendkívül változó politikai elitek........................................................... 23 Pavel Machonin–Milan Tu č ek–Petr Hartoš–Martin Nekola: A cseh gazdasági és politikai elit 15 évvel a posztszocialista átalakulás után.......................... 35 3

LENGYEL GYÖRGY MEGJEGYZÉSEK AZ„ELIT MIN Ő SÉGÉR Ő L” Arra kértek, hogy nyitó eladást tartsak az elitek min ő ségének problematikájával foglalkozó m ű helytalálkozón. Véleményem szerint jó, ha egy nyitó beszéd rövid, gondolatokat provokál és teret hagy a további vitának. Alapvet ő en kérdéseket kell feltennie ahelyett, hogy a végleges válaszokat próbálná megadni. Mivel mindig több kérdésem van, mint válaszom, számomra nem okoz nagy problémát a feladat ezen része. Továbbá, megígérhetem azt is, hogy el ő adásom rövid lesz. Ami a gondolatokra gyakorolt hatást illeti, tudom, hogy a kollégák már elkészítették saját el ő adásaikat, ezért viszonylag kevés esélye van annak, hogy tisztázó vitát provokálhatok. Mégis megpróbálok a lehet ő legprovokatívabb lenni, remélve, hogy több gondolatot, mint érzelmet váltok ki, ami nem könyny ű feladat ilyen érzékeny témában, mint az elitek problémája. Kérdéseimet és megjegyzéseimet öt tág tematikába szerveztem. El ő ször a normatív és deskriptív elit-megközelítés problémáját érintem. Másodsorban, az elitek esetében a min ő ség lehetséges tartalmáról gondolkozom. Majd felvázolok néhány olyan körülményt, amely leírja a posztszocialista társadalmakban az elitek változását. Aztán elid ő zöm azoknál az okoknál, hogy miért kerültük el eddig az elitek min ő ségének kérdését. Végül pedig néhány operacionalizációs problémát és hasonló kérdést vetek fel. 1. A normatív és deskriptív elit-megközelítések Hadd kezdjem egy kevésbé provokatív gondolattal, amelynek mégis messzemen ő kihatásai lehetnek. Már Paretónál a kezdet-kezdetén fellelhet ő az elit koncepciójának egy bels ő bizonytalansága. Írásaiban egyrészt Pareto utal azokra, akik saját tevékenységi körükben a legjobbak, másrészt pedig azokra, akik a„kombinációk” vagy a„prezervációk” reziduumainak tulajdonítható döntéshozatali pozíciók csúcsán vannak, ahogy ő fogalmazott(Pareto 1966). Ez utóbbi nézet közelebb áll a deskriptív megközelítéshez, amelyet a mai elitkutatás széles körben alkalmaz(Dogan–Higley 1998, Etzioni– Halevy 1997, Hoffman–Lange 1987, Eyal– Szelényi–Towsnley 1998, Higley–Pakulski–Wesolowski 1998, Higley–Lengyel 2000, Scott 1990, Dogan 2003), az el ő z ő vel ellentétben, ahol er ő s normatív implikációk vannak. Ha az els ő változatra támaszkodnánk, hamarosan lezárhatnánk az elitek min ő ségének szentelt konferenciát azzal az állítással, hogy az elitek per definitionem a legjobbak. Az a tény, hogy országonként eltérnek egy5

mástól, azért van, mert a társadalmaik is különböz ő ek. Ebb ő l az következnék, hogy a társadalmak olyan eliteket kapnak, amilyeneket a saját érdemeik alapján megérdemelnek. Ez sokak számára ismer ő snek t ű n ő érv lehet, de elfelejteti velünk azt, hogy – ha egyáltalán – csak a kortárs társadalmak sz ű k körére igaz. Ritka történelmi pillanatoktól eltekintve, az emberek egyáltalán nem, vagy csak kicsit tudják befolyásolni az elitjeik kiválasztását. A lényeg nem az, hogy az„elitek min ő sége” koncepció félrevezet ő, a lényeg az, hogy ha valaki a Pareto-féle definíció normatív verziójára támaszkodik és az eliteket a legjobb min ő ség ű nek tekinti – ami nincs messze a szó hétköznapi konnotációjától, és egybeesik az arisztokrácia etimológiai értelmével, amit Pareto is gyakran az elitek szinonimájaként használt – bajba kerülhetünk, amikor értékelni próbáljuk az eliteket. Más szóval, nem a normatív megközelítést per se , hanem az elitek normatív definícióját kell elkerülnünk ahhoz, hogy az elitek problémáját megtárgyalhassuk. Pareto maga is felismerte a problémát és próbálta megoldani azzal, hogy egy dinamikus elemet is bevezetett, a körforgást, valamint a hatalmi gondoskodás speciális feltételeit. A körforgás gondolata azonban – ami közel áll a valósághoz –, mégsem segíti megoldani az „elit a legjobb min ő ség” típusú definíció problémáját. Valójában úgy t ű nik, hogy inkább aláássa azt. Hiszen ha az elit„úgy áramlik, mint a folyó”, ha az állandó változás állapotában van, és a körforgás részben azért jöhet létre, mert – ahogy Pareto fogalmazott – az irányító elitek felhalmozzák a dekadens elemeket, ebb ő l gyaníthatóan az következik, hogy az elitek mégsem a legjobb min ő ség ű emberekb ő l állnak a körforgás minden szakaszában. Ezért azt javaslom, hogy a második, a deskriptív megközelítést alkalmazzuk, és azokra figyeljünk, akik a politika és a gazdaság – esetleg más társadalmi ágazatok – döntéshozó pozícióinak csúcsán állnak, függetlenül attól, hogy kapacitásukat tekintve ő k-e a legjobbak vagy sem. Más szóval, azt javaslom, hogy a min ő séget ne el ő feltételként, hanem vizsgálandó tulajdonságként kezeljük. Még ha elfogadjuk is ezt az ajánlást, akkor is további súlyos problémákkal szembesülünk. 2. Az„elitek min ő sége” lehetséges tartalmai Mit jelent pontosan az elitek min ő sége? Hatékonyságot, teljesítményt vagy jó kormányzást? Vagy az elitr ő l alkotott általános képet jelenti? Mi a megfelel ő koncepció és mérce, amivel a min ő séget meghatározhatjuk? Bibó István min ő sít ő kritériumként a szociális érzéket használta(1986[1942]). A szociális érzéket nem a jótékonyság sz ű k értelmében alkalmazta, hanem a kultúrateremt ő szükséglet és igényfinomító érzékenység tágabb értelmében. Mi a fontos az elitek min ő sítésében? A szavak vagy a tettek? Ami elhangzik, néha lemin ő sít bizonyos eliteket, de ez nem elegend ő a min ő sítéshez. Amit tesznek, az jobb mércének t ű nhet, de talán nem eléggé pontos, és nem könny ű eldönteni, hogy egy komplex társadalmi folyamatban ki mit tett. Milyen kritériumok min ő sítik a politikai elitet? A kiszámíthatóság természetesen fontos, de önmagában gyenge feltétel. Gondoljunk arra, hogy a diktátorok bizonyos értelemben viszonylag kiszámíthatóak. A beszámoltathatóság, a behelyettesíthet ő ség, a 6

hatalomhoz való békés hozzáférés a nemzetközi összehasonlításban fontosnak t ű nnek. De ha egyazon politikai kultúrán belül vizsgálódunk, és megpróbáljuk az elit egyes tagjait vagy alcsoportjait összehasonlítani, akkor ezek a min ő sít ő kritériumok kevésbé orientálnak. Talán számít a kritériumok között az együttm ű ködési és problémamegoldó képesség is. Milyen feltételek min ő sítik az üzleti elitet? Vajon ezek a terület jellegéb ő l adódnak és ezért eltérnek a politikai elit feltételeit ő l? A kiszámíthatóság és beszámoltathatóság az üzlet világában is létez ő kritériumok, de a siker sokkal er ő sebb feltétel. A siker azonban önmagában nagyon ingatag koncepció. A nyereség siker, és a növekedés is az. Néhányan úgy gondolják, hogy a fenntarthatóság és szociális érzékenység a profit szükséges velejárói, és ezeket is a min ő sít ő kritériumok közé kell sorolni. Még ha egyet is értünk abban, hogy a lakosság fenntartható jóléte és a társadalmi igazságosság az eliteket min ő sít ő végs ő kritériumok közé tartoznak, vannak az átalakuló társadalmak elitjei el ő tt egyéb kihívások is. Hadd említsek néhány akut, aktuális problémát, amelyek a régió kortárs elitjére jellemz ő k. Hogyan kezelik az elitek a gazdasági recessziót és a t ő ke szerkezetváltását? Hogyan kezelik a munkanélküliséget és az alacsony foglalkoztatást? Hogyan szándékoznak megreformálni az egészségügyi és nyugdíjrendszert? Hogyan kezelik a szegénység és társadalmi egyenl ő tlenségek problémáját? Milyen kisebbségi problémákkal, etnikai feszültségekkel, kirekesztési mintákkal szembesülnek, és hogyan kívánják ezeket megoldani? Milyen garanciákat biztosítanak a bels ő és nemzetközi biztonság problémáinak megoldására? Milyen álláspontot képviselnek a szupranacionális identitás és az integráció kérdésében? E problémák között vannak szakpolitikai kérdések, de vannak olyanok is, amelyek a politikával függnek össze. De itt és most a legtöbbjük mégis sine qua non intézményi keretnek, feltételnek t ű nik, amelyeket a szociális igazságossággal és fenntartható jóléttel összhangban kell megoldani. Hogyan oldják meg az elitek ezeket a problémákat, vagy milyen konszenzusalapú megoldásokat kínálnak erre? Minél részletesebb választ tudunk adni ezekre a kérdésekre, annál közelebb kerülünk az elitek min ő ségének értékeléséhez. Érvelhetünk azzal, hogy ezek rendkívül régióspecifikus átmeneti problémák, és hogyha csak ezekre összpontosítunk, szem el ő l tévesztjük az összehasonlítás szempontjait egy szélesebb összefüggésben. Ez igaz. Egyrészt, az eliteket saját feladataikkal kell összevetnünk és azt kell megvizsgálnunk, hogy ezeket hogyan oldják meg. Másrészt, az összehasonlítás általánosabb dimenzióit kell megtalálnunk ahhoz, hogy értékelni tudjuk az eliteket egy nem id ő szakfügg ő, szupraregionális nemzetközi környezetben is. Két évtizeddel ezel ő tt úgy t ű nt, hogy itt Kelet-Közép-Európában nincs más alternatíva, mint a tervezett hiánygazdaság, az autokrata politikai rendszerek és kultúrák kényszer ű uniformitásának a keveréke. Ma sokféle alternatíva van, és igencsak valószín ű tlen a változások visszafordítása az államszocialista kísérlet felé. A mai alternatívák a jóléti kapitalizmus, vagy – ahogy Leopold fogalmazta csaknem egy évszázaddal ezel ő tt – a színlelt kapitalizmus különböz ő formáit testesítik meg, ahol az utóbbiban az állam befolyása és a járadékszerzés dominál(Leopold 1988[1917]), s ahol a t ő kekisajátítás szabályozása hiányos(Walder 2003). Politikai értelemben az alternatívák egyrészt a többpárti 7

demokrácia különböz ő parlamentáris formái, valamint egyfajta patyomkin-politika, „homlokzati demokrácia” a másik oldalon, ahol több párt m ű ködik, de a pártok az oligarchák játékszerei. Alternatívát jelenthetnek végül a transzkulturalizmus különböz ő formái és a többszörös identitás egyfel ő l, vagy az anómia kultúrái másfel ő l. 3. Az elit átalakulásának körülményeir ő l A m ű helytalálkozó résztvev ő i közül sokan végeztek empirikus elitkutatást az elmúlt években vagy évtizedekben. Rendszeresen foglalkozunk az elittoborzás változó kritériumaival és szociális összetételével, valamint az elitek attit ű djével. A magyar tapasztalatokkal kapcsolatban elmondható, hogy az elit változása az 1980-as évek végén, a rendszerváltás el ő tt megkezd ő dött, és a fluktuáció aránya már ekkor növekedett(az újonnan érkezettek aránya másfélszer akkora volt, mint az évtized elején). Ez a békés átalakulás els ő szakaszában stabilizáló tényez ő volt, mert a káder elitben az újonnan érkezettek nyitottabbak voltak a reformokra, de ugyanakkor új pozícióikban bizonytalanabbak, mint a régi frakció. Felismertük, hogy a kompetenciák és lojalitások kritériumai lényegesen megváltoztak. A lojalitás kritériumai között az ideológiai hovatartozás elt ű nt, viszont er ő södött a szervezeti és személyi elkötelezettségek jelent ő sége. A kompetencia kritériumai között az utánpótlás-biztosítás számára nem a tanulmányi szint, hanem a tudás típusa volt a fontos. Lényegében a m ű szaki tanulmányokról az üzleti és jogi végzettség felé való eltolódás tanúi voltunk. Megtanultuk, hogy az új elit legtöbb tagja lépésr ő l lépésre épül ő és nem ugrásszer ű karriereket jár be. Az alapvet ő rendszerváltozás ellenére, az átalakulás során a tipikus karrierminta nem az„utolsókból lesznek az els ő k” típus volt(Kolosi–Róna-Tas 1992), hanem a„mindenki lép egyet el ő re”. Hamarosan kiderült, hogy pontosabb meghatározás lett volna a„néhányan el ő re jutnak” koncepció, hiszen a recesszió és a jövedelmek növekv ő eltérései miatt sokan az anyagi helyzetük romlását tapasztalták. Az 1990-es évek elején a minisztériumok viszonylag nyitottak voltak. Az újonnan érkezettek jelentékeny része a közigazgatás csúcsára más szegmensekb ő l érkezett, els ő sorban az iparból és kutatásból. A bankárokat jellemz ő módon a bankszektorból toborozták, a menedzsereket viszont az iparvállalatoktól, nemcsak ugyanabból a szegmensb ő l, de jellemz ő en ugyanazoktól a vállalatoktól is. Az elmúlt évtizedben megfigyelhet ő en lelassultak a változások, és az elitek bezárultak. Az újonnan érkezettek aránya visszaesett az 1990-es évek elejének szintjére. Minél kés ő bben indultak az újonnan jöv ő k, annál nagyobb arányban jöttek fels ő vagy fels ő-középosztálybeli családokból. A minisztériumok megváltoztatták utánpótlás-stratégiájukat. Csúcsvezet ő iket a minisztérium alkalmazottaiból és nem kívülr ő l válogatták. Az elitek attit ű dje és véleménye sok szempontból eltér a lakosságétól. Sokkal meritokratikusabbak, individualistábbak, kifinomultabb kódokat használnak és konzisztensebb véleményt alkotnak, mint a társadalom egyéb része, beleértve magukat a diplomásokat is. Kevésbé toleránsak a normasért ő viselkedésekkel szemben és mindenki másnál inkább pártolják az európai integrációt. 8

Megtanultuk azt is, hogy lényeges eltérések, néha rejtett feszültségek vannak az elit különböz ő szegmensei között(a politikai és üzleti vezet ő k között), és tanúi voltunk, hogy néha egy szegmensen belül a különböz ő frakciók rejtett megállapodásokat kötöttek. 4. A min ő séggel kapcsolatos kérdések elkerülésének okai Alaposan tanulmányoztuk e kritériumokat, de néhány esszéista kivételével eddig nem tettük fel az elit min ő ségére vonatkozó kérdést. Miért? Szerintem ennek három oka volt. El ő ször is, mert megvoltak a magunk izgalmas kérdései az új elit paradigmájával kapcsolatban. Hadd mondjak néhány példát. Az osztályszármazás szükségszer ű en az adott osztály érdekeinek szolgálatát is jelenti-e? Az oktatás, a végzettség egy bizonyos típusa el ő re jelzi-e az értékeket? A hálózathoz való tartozás szükségszer ű en közös érdekeket jelent-e? Mit jelent pontosan az elitváltás: a személyi összetétel vagy a társadalmi összetétel változásait? A változó attit ű döket vagy a rekrutáció változó logikáját? Mit jelent az egységes elit formáció egy adott kontextusban? Minek az egységesülése? Az attit ű döké, a szociális jellemz ő ké, a játékszabályok közös értelmezéséé? Hogyan változott a család, az oktatás, a posztrekrutációs intra muros szocializáció különböz ő formáinak súlya az átalakulás alatt? Ez természetesen csak az egyik ok. E kérdés elkerülésének másik alapvet ő indoka maga az„elit min ő sége” kifejezés volt, amelynek amat ő r – rosszabb esetben ideológiai – íze volt, amelyet politikai célokra könynyen ki lehetett volna használni. Sokan tudtak volna szellemes megjegyzésekkel hozzájárulni az err ő l szóló vitához, de csak kevesen tudták elképzelni, hogy e koncepció köré komoly kutatást építsenek. A harmadik ok talán az volt, hogy a min ő ség mérése mindig nehéz és sikamlós. Gyakorlati értelemben az a kérdés, hogy az elitek min ő ségét makroindikátorokkal vagy a lakosság elitérzékelésére épül ő mikroindexekkel mérjük-e. Mindkét megközelítésnek megvan az el ő nye és hátránya. A makroindikátorok legnagyobb el ő nye, hogy összehasonlíthatók és széles körben rendelkezésre állnak. De legalább három probléma van velük. Ahogy korábban említettem, aggregát(els ő sorban országos) szinten lehet alkalmazni ő ket. Másodsorban, nehéz az aggregát indikátorok érvényességét és megbízhatóságát ellen ő rizni. Végül, nehéz az elitek viselkedése és a makroadatok közötti okozati kapcsolatot rekonstruálni. Ez utóbbi gyakoribb változatában, még ha az okozati kapcsolat bizonyítható is – mivel az elitek átlagon felüli befolyással rendelkeznek a társadalmi eseményekre – az elit relatív hatásának mérése más társadalmi tényez ő kkel összevetve bonyolult feladatnak t ű nik. A mikroindexek el ő nye, hogy a megcélzott elit közösségek értékelését tükrözik. Hátrányuk, hogy nem standardizáltak és ritkán összehasonlíthatók. Ezenkívül, az elitek értékelését több tényez ő befolyásolhatja – a gazdasági feltételek, a média és sok más – és a különválasztásuk nehéznek t ű nik. 5. Az operacionalizálás problémái és egyéb kérdések Az„emberi fejl ő dés elmélete” meggy ő z ő en sugallja, hogy az elitek integritása a fejl ő dés fontos és független tényez ő je(Welzel– 9

Inglehart–Klingemann 2001, Welzel–Inglehart 2001, Inglehart–Welzel 2005). A szerz ő k azzal érvelnek, hogy az elitek integritása – amelyet a korrupciómentesség operacionalizál – befolyásolhatja a szabadságra és az autonómiára való törekvéseket, és módosíthatja a kodifikált lehet ő ségek struktúráját. Ez az elitek integritásának meger ő sítéséhez vezethet. A korrupció hiánya összefügg az elitek szándékával. Ez logikusnak t ű nhet, hiszen a„korrupció fentr ő l indul”. De nem világos, hogy hol és mikor ér véget. Függhet a kulturális gyökerekt ő l, a napi hiánycikkekt ő l, vagy megoldatlan intézményi berendezkedésekt ő l. Az átmenet feltételei er ő síthetik a korrupciót ott, ahol a csempészés elterjedt megélhetési forrás. A pártfinanszírozás szürkezónája az átalakulásban lév ő társadalmakban a korrupció melegágya lehet – és talán nem csak itt. Az, hogy a korrupció komplex jelenség, és hogy az elitek szándékához való kapcsolata messze nem lineáris, jól tükröz ő dik egy kortárs bolgár kutatásban(Krastev–Ganev 2003). Empirikus bizonyítékok mutatják, hogy nincsen összefüggés a korrupció érzékelése és a korrupció gyakorlata között, azaz a korrupció általános elterjedtségér ő l alkotott vélemény és a megvesztegetés személyes tapasztalata között. Ebb ő l következik, hogy még egy nem korrupt kormányzó elitnek sem érdeke korrupcióellenes kampányt indítani, mert ezzel a korrupció percepcióját er ő sítenék, és gyengítenék a kormány pozícióját otthon és külföldön egyaránt. Nem szeretném azt sugallni, hogy a korrupció ellentétét mint az elit integritásának jelét, el kellene vetnünk. Csak jelezni szeretném, hogy a korrupciót er ő sen befolyásolják egyéb intézményi és társadalmi tényez ő k, ezért más indexeket is kell keresnünk, ha az elitek min ő ségét megfelel ő en akarjuk mérni. Bizonyos vélemények szerint a n ő k aránya a politikában ugyancsak az elitek min ő ségének egy indikátora(Welzel–Inglehart– Klingemann 2001). Figyelembe véve az elit m ű ködésmódjának elveit, a kapcsolat logikusnak t ű nhet, de nem világos, hogy ez mennyire el ő feltétele, vagy következménye a jó kormányzásnak. A kérdések és válaszok arányának javítása érdekében, hadd vessek fel néhány megválaszolatlan, de szerintem éget ő kérdést az elitek min ő ségével kapcsolatban. A magasabb szint ű iskolai végzettség jobb min ő séghez vezet-e a Bibó által említett szociális érzékenység terén. Az elitek inter- és intragenerációs bezáródása miként befolyásolja az elitek min ő ségét? Van-e kapcsolat? Ez a konszolidáció, vagy az oligarchizálódás jele-e? Számít-e a közviták stílusa és az elit imázsa? Van-e kapcsolat az elitekkel kapcsolatos percepció és az élet min ő sége között? Az ideológiailag orientált politikai viták csökkentik-e a bizonytalanságot? Azt is gondolhatjuk, hogy az elitek felel ő ssége a törvények, a közbeszéd és a viselkedési minták alakítása. Hogyan értékeljük teljesítményüket ebb ő l a szempontból? Úgy gondolom, hogy a kortárs elitek egyik legnagyobb problémája a rövid távú érdekek csapdája. Az üzleti elit érdeke az éves vagy akár a negyedéves mérleg, a politikai elit horizontján pedig a legtávolabbi pontként a választási periódus jelenik meg. Kinek számít a hosszú távú horizont? Tényleg elt ű ntek a hosszú távú célok? Ki felel a szupranacionális fejl ő dés alakításáért és ellen ő rzéséért? Vajon ezek elitcsoportok, vagy 10

csak anonim, amorf er ő k? Nem kellene tanulmányozni ő ket? Ha a nemzeti elitek„szendvicshelyzetben” vannak, ahogy Pakulski sugallta(Machonin 2006), és ha az a szerepük, hogy közvetítsenek a nemzetközi és helyi igények között, akkor hogyan teljesítenek e téren? Reaktívak vagy proaktívak? Milyen mértékben képesek a kelet-közép-európai elitek befolyást gyakorolni, vagy akár csak részt venni a szupranacionális vitákban és intézményépítésben? Ahogyan ígértem, a bevezet ő m rövid volt, és több kérdést vetettem fel, mint ahány választ adtam. A m ű helytalálkozó során az lesz a dolgunk, hogy bemutassuk elitkutatásaink eredményeit és a vitában ütköztessük ezeket a min ő sít ő kritériumokkal. Eközben próbáljuk meg összekapcsolni az empirikus és az elméleti, a deskriptív és normatív megközelítéseket, de kerüljük el az ökológiai tévkövetkeztetés és az„ésszer ű nek hangzik, úgyhogy ki tör ő dik a tényekkel” típusú érvelés hibáit. IRODALOM Bibó István(1986[1942]) Elit és szociális érzék. In: Válogatott tanulmányok. Vol. I., pp. 221–241. Magvet ő, Budapest Dogan, Mattei(szerk.)(2003), Elite Configurations at the Apex of Power. Brill, Leiden– Boston Dogan, Mattei–John Higley(szerk.)(1998), Elites, Crises and the Origins of Regimes. Rowman and Littlefield, Lanham Etzioni-Halevy, Eva(szerk.)(1997), Classes and Elites in Democracy and Democratization. A Collection of Readings. Garland, N.Y. Eyal, G., I. Szelényi and E. Townsley(1998), Making Capitalism Without Capitalists: The New Ruling Elites in Eastern Europe, Verso London Higley, John–György Lengyel(eds.)(2000), Elites after State Socialism. Theories and Analysis. Rowman and Littlefield, Lanham Higley, John–Jan Pakulski–Wlodzimierz Wesolowski(szerk.)(1998) Postcommunist Elites and Democracy in Eastern Europe . Macmillan Pr., Houndmills, Basingstoke Hoffmann-Lange, Ursula(1987) Surveying national elites in the Federal Republic of Germany. In: George Moyser-Margarett Wagstaffe(eds), Research Methods for Elite Studies . Unwin Hyman Ltd. London, pp. 27–47. Inglehart, Ronald–Christian Welzel(2005) Modernization, Cultural Change and Democracy. The Human Development Sequence. Cambridge UP, Cambridge Kolosi Tamás–Róna-Tas Ákos(1992), Utolsókból lesznek az els ő k? A rendszerváltás társadalmi hatásai Magyarországon, Szociológiai Szemle, No. 2., pp. 3–26. Krastev, Ivan–Georgy Ganev(2003) Do Uncorrupt Governments in Corrupt Countries Have Incentives to Launch Anticorruption Campaigns? East European Constitutional Review, Vol.12 No. 2/3 pp. 87–93. Leopold Lajos jr.(1988[1917]), Színlelt kapitalizmus. Medvetánc, No.2–3. pp. 321–355. 11

Machonin, Pavel–Milan Tu č ek–Petr Hartoš–Martin Nekola(2006) Czech Economic and Political Elites after 15 Years of Postsocialist Transformation(in this volume) Melich(2006) The Quality of Political Elites and the Problem of Identifying a‘True National Interest’: The Case of the Czech Republic(ms.) Pareto, Vilfredo(1966(1916)) Sociological Writings. Selected and Introduced by S.F. Finer, F.A. Praeger, N.Y. Scott, John(ed.)(1990), The Sociology of Elites. Vols. I–III. Edward Elgar Publ., Aldershot Walder, Andrew(2003), Elite Opportunity in Transitional Economies. American Sociological Review, Vol. 68., No. 6, pp. 899–916. Welzel, Christian–Ronald Inglehart–Hans-Dieter Klingemann(2001) Human Development as a General Theory of Social Change: A Multi-Level and Cross-Cultural Perspective . WZB, Berlin Welzel, Christian–Ronald Inglehart(2001) Human Development and the„Explosion” of Democracy: Variations of Regime Change across 60 Societies. WZB, Berlin 12

JOHN HIGLEY AZ ELIT ÉS A VEZETÉS VÁLTOZÁSA A LIBERÁLIS DEMOKRÁCIÁBAN Ebben az el ő adásban azt a tézist értékelem és vizsgálom, amely szerint az elmúlt években az uralkodó elitek és vezet ő k f ő bb jellemz ő iben változás történt több fontos liberális demokráciában. A felemelked ő elitek oroszlánszer ű ek, és a legfels ő bb vezet ő k harciasabbak. E változás – véleményem szerint – az elitre és a vezet ő kre nehezed ő er ő s centripetális nyomás folyománya, és vizsgálom a liberális demokráciák m ű ködésében bekövetkezett változás következményeit is. Margaret Thatcher, Ronald Reagen és Helmuth Kohl felemelkedését ő l kezdve az 1980-as években a liberális demokráciák politikai vezetésének stílusában és jellegében érezhet ő változás történt. Olyan vezet ő k jelentek meg, akik nem voltak hajlandók politikai kompromisszumokra és konszenzusra, és inkább er ő szakkal vagy fenyegetéssel támogatott ügydönt ő lépésekre hajlottak. Ezek a vezet ő k a végrehajtó hatalmat a népszavazásszer ű választási versenyben nyerték el, messze földicsérték saját fels ő bbrend ű ösztöneiket, és porba rántották ellenfeleik feltételezett hiányosságait. Amikor magasra kerültek, saját végrehajtó hatalmukban koncentrálták az irányítást a jogalkotás és a bürokrácia kárára, és e hatalmat viszonylag büntetlenül kezükben tarthatták. E változás nem egységes minden liberális demokráciában, s ő t azokban az országokban sem volt lineáris, ahol a leginkább figyelemreméltó formában történt meg, ott is voltak csúcsok és voltak hullámvölgyek. De a határozott és kitartó vezet ő k felé mutató eltolódás – vagy legalább olyanok felé, akiket ilyennek érzékelnek – egyértelm ű volt: George W. Bush és Tony Blair; Junichiro Koizumi Japánban; Silvio Berlusconi Olaszországban; Ausztráliában John Howard és Dániában Anders Fogh Rasmussen. José Zapatero Spanyolországban, Stephen Harper Kanadában, és Angela Merkel Németországban bizonyítékai az eltolódásnak, s ő t a nemzeti vezetésre való er ő szakos egyéni törekvéseket sem lehet figyelmen kívül hagynunk – Nicolas Sarkozy és Jean-Marie Le Pen Franciaországban, Carl I. Hagen Norvégiában, egy ideig Jörg Haider Ausztriában, vagy miel ő tt meggyilkolták volna Pim Fortyn Hollandiában. Bár a jelz ő drámainak t ű nhet, a„cézári” vezet ő k, akik a nép révén jutottak hatalomra, a két világháború közti id ő szak európai politikáinak f ő tendenciáira emlékeztetnek. A politikai vezet ő k stílusában és jellegében való változás azonban csak egy része a történetnek. A komplex liberális demokráciákban a vezet ő k a politikai elitbe ágyazódnak, és hatékonyságuk is nagymértékben attól függ: a stratégiai pozícióban lév ő k kis csoportja ez, akik szervezetten képesek arra, hogy rendszeresen és lényegesen befolyá13

solják a politikai eredményeket. Az er ő képét sugárzó vezet ő k többnyire az elitek kreációi – lovak, amelyeket az elitek a hatalomra nyergelnek. A Ronald Reagenr ő l, mint határozott vezet ő r ő l alkotott kép, kezdetben egy kaliforniai PR cég m ű ve volt. Imázsát elejét ő l az elnöksége végéig a hatalom tulajdonosai óvatosan koreografálták és vitték színre, olyanok, akik politikáról és napi ügyekr ő l sokkal többet tudtak, mint amennyit Reagen valaha is megtanulhatott. Világosan ez a helyzet a nem egészen evilági George W. Busch-sal is, aki jól ismert nevével annak a neokonzervatív elitnek volt a bábja, amelyik kiemelte ő t a politikailag„kétes” texasi kormányzóságból, hogy felküzdhesse magát a legfels ő bb hatalomba. Bizonyos helyzetekben a vezet ő er ő t sugárzó aurája alapvet ő en egy ellenálló elit z ű rzavarából származhat. Margaret Thatcher, aki soha nem nyert többségi szavazattal, vezet ő i imázsának tekintélyes részét a Labour Párt elitjében uralkodó káosznak köszönhette, ugyanúgy, ahogy Tony Blair imázsa is nem kis mértékben abból származott, hogy a tori elit eltévedt a politika vadonjában. A politikai szociológiában komolyan kutatott probléma az, ahogyan a politikai vezet ő k és elitek egymásra hatnak. Csak kevesen tagadnák azt a tényt, hogy a politikai vezet ő k ösztönzik és orientálják az eliteket, de az elit hatalma és befolyása nélkül a vezet ő k kevésre jutnának. Nyilvánvaló, hogy a vezet ő k és az elit közti kapcsolat nagyon változó lehet. Reagenhez és Bush-hoz hasonlóan vannak olyan vezet ő k, akik kicsit többnek t ű nnek, mint a jól formált elit csoportok. Mások viszont, mint Tony Blair, és John Howard, az ő ket körülvev ő elitekre er ő ltetik akaratukat. A vezet ő k azonban mindenütt az elitpolitika normái és struktúrái között mozognak. Bizonyos esetekben az elit normája széles mozgásteret enged a vezet ő knek. Máskor szigorúan korlátozza ő ket. F ő leg az Egyesült Államok példa erre: a politikai elit nagy része megpróbálja megbüntetni George Bush-t és Fehér házbeli mandarinjait, a kabinet titkárait, mert megsértették az elnöki hatalom és annak unilaterálisan meghatározott szintjének normáit. A szoros vagy laza normákon túl a vezet ő knek meg kell elégedniük a koncentrált vagy er ő sen fregmentált elit struktúrákkal. A kutatás jelentékeny része azt mutatja, hogy a liberális demokráciáikban az elit struktúra a politikai befolyás és személyes kapcsolatok kiterjedt köreib ő l és hálózataiból áll, amelyek a politikai élet, kormányzati adminisztráció, az üzlet világa, szakszervezetek, a média, érdekcsoportok képvisel ő i stb. több ezer, legfels ő bb szinten lév ő alakját kötik össze. Egy ilyen komplex és messze nyúló elit hálózat általában elfojtja egy vezet ő politikai céljainak önálló megvalósítási szándékait. A fenti megfontolások szerint, ha elmozdulás történik egy er ő teljesebb vezetés irányába, akkor valószín ű leg párhuzamosan változik az elit is. Azt a tézist szeretném bebizonyítani, hogy jelenleg az egyre er ő teljesebb vezet ő k egyre agresszívabb, szorosabban szervezett és kölcsönösen antagonisztikus elitek körébe ágyazódnak néhány fontos liberális demokráciában. Vilfredo Pareto és Max Weber néhány szempontjának elemzéséb ő l indulok ki. Pareto vitáját arról, hogy a rókaszer ű elitek a„demagóg plutokráciákat” irányítva teret engednek az oroszlánszer ű eliteknek, összekapcsolom Weber er ő teljesebb gondolatával, amely szerint„a vezet ő i demokrácia” (Führerdemokratie) karizmatikus vezet ő kkel lehet csak életképes. Mind Pareto, mind Weber a politikát az elit és a vezetés 14

szempontjából vizsgálta; ugyanazokat a politikai trendeket figyelték meg és elemezték Európában(kisebb mértékben az Egyesült Államokban) a 20. század viharos kezdetén; nem voltak szentimentális érzéseik a demokráciával kapcsolatban, és a hatékony elitet(Pareto) és a karizmatikus vezet ő ket (Weber) a siker szempontjából létfontosságúnak tekintették. A különböz ő filozófiai alapok ellenére – Pareto pozitivizmusa és Weber neokantianizmusa – politikai elemzésük kiegészíti egymást. Pareto szerint az egyes vezet ő k tevékenységében mindenféle butaság és hiba megmutatható, ezért szerinte hatékonyabb, ha az elitek általános pszichoszociális fiziognómiájára és diszpozíciójára összpontosítunk. Weber, ahogy a„vezet ő i demokrácia vezet ő je” koncepciója sugallja, létfontosságúnak tartotta a karizmatikus államférfiúi vezet ő ket, és kevésbé figyelt az elit(ek), mint egész tulajdonságaira. Pareto alapvet ő en ignorálta az elitek társadalmi, történelmi és intézményi kontextusát, míg Weber e kontextusokat alaposan megfigyelte. Ha kombináljuk Pareto és Weber elképzeléseit, a demokráciák vertikális szempontjait boncolhatjuk. Pareto támadta az elitek hiányosságait és hibáit; Weber számára gondot jelentett a vezet ő k kvalitása a parlamenti és tömegpárt politikai vonatkozásaiban; mindketten felvázolták az elit és a vezetés változásait, amelyek hamarosan megtörténnek, vagy meg kell, hogy történjenek. Elitek és vezet ő k a második világháború után Pareto és Weber olyan országokban és olyan korban éltek, amikor az elitek konfliktusa, és a vezet ő k közti rivalizálás – mint szinte mindig – ellen ő rizetlen volt. Az olasz és német nemzeti egységesülést követ ő en tátongó ideológiai szakadékok, és kölcsönös bizalmatlanság választotta ketté az elit táborokat. A táborok alapvet ő en elfogadhatatlannak tartották azokat a politikai intézményeket, amelyeken az új nemzetállamok nyugodtak, és ellentmondó helyzetük vagy támogatási bázisuk szerint próbálták megvédeni vagy szétrombolni a kormányokat. Azok az elitek, amelyeket Pareto és Weber oly jól ismert, mélyen megosztottak voltak. Olaszországban a biztonság kedvéért a jobboldali kormánypárti és baloldali köztársaságpárti elit táborok álltak össze az 1876-os híres trasformism óban, de ez is túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megfelel ő en mobilizálják a parasztokat és munkásokat, az iparosodás kárvallottjait, akiket a feltörekv ő katolikus és szocialista elit vezetett. Ezek az elitek kiszorultak a fuzionált elitb ő l, és így nem kaptak hatalmat a rendszerben. Balul sikerült külföldi kalandokon felb ő szülve – mint például 1912-ben a líbiai háború – az olasz elit hatalmi harca egyre lobbanékonyabbá vált az els ő világháború el ő tti és utáni id ő szakban, majd Jacomo Matteotti 1924. júniusi merényletét követ ő en fasiszta diktatúrába torkollott, és a Parlamentb ő l a szocialista képvisel ő k kivonulásához vezetett. A Német Birodalomban Bismarck és utódai, valamint az ő ket körülvev ő elitek autoriter vezetése még nem engedte ki a szelepet a forrongó politikai események tartályán, de a birodalmi rendszert ócsárolták a polgári és munkásosztály szervezeteit és mozgalmait vezet ő elitek, és végül ez a szelep abban a„vezet ő nélküli” weimari köztársaságban engedett ki, amely kezdetének maga Weber is szemtanúja volt. Az olasz és német elitek szétaprózódását szinte minden európai országban viszontlát15

hatjuk(és az összes latin-amerikaiban) az els ő világháború el ő tti és utáni id ő szakban. A kivétel Anglia, Hollandia, Svédország és Svájc volt, ahol sokkal korábban és esetlegesebb körülmények között a korábban széttagozódott elitek alapvet ő„konszenzusos” egységesülése ment végbe – Anglia„dics ő séges forradalma” 1688–89-ben; a holland tartományokban az elitek összeálltak, hogy megszabaduljanak a spanyol gyarmatosító uralomtól a 16. század második felében; a svéd elit felbujtására elindult alkotmányos forradalom 1809-ben; az elitek elindította egységesülés Svájc rövid polgárháborúját követ ő en 1847–48-ban. Politikai értelemben ezt a négy országot stabil liberális oligarchiák irányították, és határozottan eltértek a kor jellemz ő európai térképét ő l, amelyet áthidalhatatlan megosztottságok jellemeztek az elit körében, instabil, alapvet ő en autoriter rendszerek. Pareto és Weber következtetéseiket így alapvet ő en az elitkapcsolatok egy rendkívüli – szétszabdalt – mintájából és önfej ű vezet ő k és szeszélyes rendszerek rendkívüli mintájából vonta le. Érdekes elgondolkodni azon, hogy menynyire lett volna elemzésük más, ha Pareto és Weber több tapasztalattal rendelkezik a konszenzussal egyesül ő elit mintával kapcsolatban. Ebben a mintában a kiterjedt kommunikációs és befolyásolási hálózatok integrálják a politikai irányítás normáiról és a meglév ő politikai intézmények értékér ő l a konszenzusos véleménnyel rendelkez ő, egymással versenyz ő frakciókat és vezet ő ket. Az elit frakciók és vezet ő k alapvet ő en bizalommal vannak egymás iránt, együttm ű ködnek a kirobbanó konfliktusok elkerülésében, és visszafogott módon harcolnak a politikai hatalomért. A konszenzussal egységesült elit védjegye a hatalommegosztás és a periodikus békés váltás a végrehajtó hatalomban, a liberális demokráciában els ő dlegesen ez manifesztálódik. Pareto kelletlenül ismeri el a svájci elitek politikai gyakorlatát, és Weber dicséri William Gladstone vezet ő szerepét Angliában – mindez azt sugallja, hogy az elitek nem mindig és nem mindenütt szemellenz ő sek, ahogy Pareto Olaszországban látta, és a„vezet ő i demokráciák” nem mindig m ű ködnek rátermett vezet ő kkel, ahogy Weber Németországban megfigyelte. Nem sorolhatjuk e helyt fel azt a sok okot és módot, ami miatt és ahogy 1950 és 1980 között az összes nyugat-európai országban a konszenzussal egységesült elitek és az általuk létrehozott liberális demokráciák hosszú szétaprózódást követ ő en megalakultak. A rókaszer ű elitek és okos vezet ő k politikai gyakorlata kezdett dominálni. A kormány, az üzleti élet és a szakszervezet elitjei háromoldalú megállapodásokat kötöttek, hogy létrehozzák a neokorporatista birodalmakat és az állam hatalmát jóléti szabályozó eszközeként használták a szociális jogok kiterjesztésére; e gyakorlatot a legtöbb nagy elit tábor meger ő sítette és alkalmazta, bár inkább hallgatólagosan mint explicite. Szinte minden terület elitjei és vezet ő i meggy ő z ő déssel hittek abban, hogy kis kivételt ő l eltekintve, minden társadalmi csoport tevékenysége hozzájárul az összes csoport jólétéhez. Ennek megfelel ő en, mindegyiküknek érdeke a másokkal való együttm ű ködés biztosítása a társadalmi és politikai intézmények közös tevékenységében. A társadalmi érdekek egyfajta széles közérdekkel való összevonása, amelyben a különleges érdekeket oly módon korlátozzák, hogy arról könnyen lehessen tárgyalni, széles körben elterjedt felfogás volt az elitek és vezet ő k körében, ezért divatossá vált arról beszélni, 16

hogy az ideológia„véget ért”. Kibontakozott a gazdasági expanzió közepette a’két egyforma tojás’ politikai vitájának periódusa – a„jégmadár évek”, melyek az 1970-es évek második felének olajválságáig és stagflációjáig tartottak. Ha Pareto megélte volna, a demagóg plutokrácia elemzését igazolva látta volna, de Weber talán újragondolta volna a nem karizmatikus vezet ő k demokráciájának életképességét. Különösen ha látták volna Nyugat-Németországot Konrad Adenauer, Ludwig Erhard és Georg Kiessinger idején, Olaszországot Fanfani, Moro és az ő ket követ ő manipulátorok korában, Norvégiát és Svédországot olyan apaszer ű alkatok, mint Einar Gerhardsen és Tage Erlander alatt, Nagy-Britanniát a nem inspiráló, de különböz ő„két Harold” – McMillen és Willson idején; az Egyesült Államokat a szürke Eisenhower és a hallgatólagosan szemet hunyó Johnson vagy Nixon elnöksége alatt – és még folytathatnánk a listát. Másrészt, Weber’vezet ő i demokrácia’ elemzésére jó illusztrációit is találhatott volna, a karizmatikus Charles De Gaulle személyében, aki megmentette Franciaországot a vezet ő nélküli negyedik köztársaságtól. A 20. század harmadik negyedében a legfontosabb ágazatok közti konszenzus kiépítésével, a kevésbé tehet ő sek jóléti támogatással történ ő elcsendesítésével, a különleges érdekek adókedvezményekkel való kifizetésével, és a közvéleménynek a tömegmédián keresztül történ ő egyre er ő teljesebb irányításával oly mértékben gy ő zedelmeskedett, hogy e gyakorlatok a liberális demokráciák politizálásában normálissá váltak. Ezekben az években aligha csodálkozott valaki is azon, ha a modern szervezet és fejlett technika kombinációja egy olyan társadalmi rendet hozott volna létre, amelyben nehéz a lakosság jelentékeny részét olyan tevékenységek felé irányítani, amelyeket mások a közös el ő nyök teremtésének tekintenének. Az 1970-es évek végét ő l a rókaszer ű elitek és a színtelen vezet ő k gyakorlatát fokozatosan olyan problémák ásták alá, amelyeket Pareto„disequilipria”-nak nevezett. Miszerint: a jóléti társadalmak nem képesek az elszegényedett és társadalmilag szétaprózódó alsó osztályok növekedését kézben tartani; a strukturális munkanélküliségre nem hat a gazdasági növekedés; magas az inflációs arány, amelyet a deficit finanszírozta vietnami háború és az OPEC olajválságai indukálnak; csökken ő állami pénzügyi és szabályozó képességek; az egy kérdésre összpontosító pártok elterjedése és a növekv ő számú ingadozó szavazók, akik a neokorporatista megállapodásokban bebetonozott elit koalíciók összeomlásához járulnak hozzá. Az egyenl ő tlenség problémái sokat foglalkoztatták a médiát, és kritikus elemzések kérd ő jelezték meg a feltörekv ő vezet ő k, az elitek hatékonyságát, s ő t legitimitását – különösen Jimmy Carter esetében, Nagy-Britanniában„Sunny” Jim Callaghen elnökségét, vagy Nyugat-Németországban Helmut Schmidt kancellárságát. A másik oldal er ő t gy ű jtött, és a keményebb gyakorlat gy ő ztesei megszerezték a közvélemény támogatását. Divatossá váltak a politikában a gazdasági racionalista és neo-laissez-faire elvek, amelyek úszni vagy elsüllyedni hagyják az embereket, és el ő térbe törtek az ilyen elveket követ ő, korábban marginális elitfrakciók és vezet ő k. Thatcher, Reagen és Kohl a keményebb irányítás els ő hullámát jelezték. Thatcher merész katonai hadm ű veletet indított Argentína ellen a Falkland-szigeteken, és térdre kényszerítette a korábban legy ő zhetetlen bányász szakszervezetet. A Reagen 17

körüli elit ugyanezt tette a légiforgalom-irányítók szakszervezetével, er ő teljesen fejlesztették hadsereget, felfegyverezték és pénzelték a mudzsaheddin lázadókat Afganisztánban a szovjet megszállás ellen, hasonlóképpen az„antiszandinista szabadságharcosokat” Nicaraguában, hangot adtak a Szovjetunió„gonosz hatalmával” szembeni kérlelhetetlen gy ű löletüknek. Kohl határozottan lépett Németország újraegyesítése érdekében, vezette az EU Maastrichti Szerz ő désének munkálatait, kormánya sietve legitimálta Jugoszlávia felbomlását, és engedélyezte a német hader ő korábban tilos külföldi bevetéseit. Bármi legyen is a valóság, a szovjet kommunizmus összeomlását 1989 és 1991 között Reagen–Thatcher–Kohl„hármas” gy ő zelmeként festhetjük le, amellyel határozottabb lett az er ő teljesebb elitek és vezet ő k felé mozduló eltolódás. Az Egyesült Államokban a kemény piaci racionalizmus és a „vegyük le a kormányt az emberek válláról” elvárásai dobdübörgéssel hallatszottak, és 1994-ben a Newt Gingrich önjelölt„forradalmi” vezetése idején a Kongresszusban a republikánusok gy ő zelméhez vezetett. A csökkentett amerikai katonai kiadások vélt ostobasága a szovjet összeomlás hajnalán egy teljesen összeállt agresszív neokonzervatív elit segélykiáltása lett(pl. Kristol és Kagan 2000). Az elit taktikája nyilvánvalóvá vált a Clinton elleni impeachment eljárásban. Amikor az elit George W. Bush lován elbukta a 2000. évi elnöki választásokat, könyörtelenül kiaknázta választási el ő nyét Floridában, hogy megszerezze a baráti legfels ő bb bíróság többségét ő l a Fehér Házhoz a kulcsot. Donald Rumsfeld és az elit több más vezet ő je azonnal tárgyalni kezdett,(bár titokban) Szaddam Husszein rendszerének eltörlésér ő l Irakban; az alelnök Dick Cheney, csendben koncentrálta a végrehajtó hatalmat az Egyesült Államok történetében addig példa nélkül álló módon; és az elitek kongresszusi vezet ő inek és Washington„K Street” üzleti lobbistáinak szimbiózisával megkezd ő dött az energiaipar, a kommunikáció, a pénzügy és más f ő gazdasági ágazatok alapos deregulációja. 2001 során, különösen szeptember 9-ét követ ő en, az amerikai politika megfigyel ő i el ő tt már derengeni kezdett, hogy megalkuvást nem t ű r ő elit került hatalomra. Az egyesült államokbeli változással egy id ő ben Junichiro Koizumi lett áprilisban Japán miniszterelnöke; májusban Silvio Berlusconi robbant be a hatalomba Rómában; Tony Blair egy hónappal kés ő bb, majdnem közfelkiáltással megnyerte a második választását, és novemberben John Howard kijátszotta a menekült és migráns tömegek és a terrorizmus miatti félelem kártyáját, hogy elsöpr ő, harmadik választási gy ő zelmet arasson Ausztráliában. A jelenlegi elitek és vezet ő k értékelése Az elitek szövetségei a 21. század els ő éveiben sokkal komplexebbek, mint a 20. század „jégmadár” korszakában. Itt már nemzetközi – gazdasági, politikai, katonai és hírszerz ő – elit kartellek jelennek meg, amelyek nemzeti elemei segítik egymás pozícióit és politikáját. A kartellekben az elitek pozicionálása ugyanolyan fontos, mint a nemzeti hatalmi játékokban a pozíciószerzés. A kartellek nemzeti komponenseinek vezet ő i gyakran konzultálnak egymással, szabadon veszik kölcsön egymás politikai repertoárjának elemeit, és támogatják egymást válságokban és 18

választási kampányokban. A nonstop elektronikus média is segít ő je a politikai versenyeknek, amelyek inkább stílusbeliek, mint lényegiek. A támogatás keresésében inkább személyekre és vezet ő i imázsra támaszkodnak, mintsem politikai platformokra, céljuk a közvéleményt ő l rövid távú jóváhagyást, és nem hosszú távú támogatottságot szerezni. E változások fokozatosan történtek, els ő sorban az eliten belül, így nehezen felmérhet ő k. Egyre több oroszlánszer ű elit és er ő teljes vezet ő nyilvánul meg a legtöbb liberális demokráciában. Valós képet mutat err ő l a Bush-elit amerikai geopolitikai hegemóniával kapcsolatos követelése. Er ő központú bels ő„vulkánjaival”, spártai elánjával, a végrehajtó hatalom koncentrációjával és ügydönt ő döntéseivel a Bush-elit világosan oroszlánszer ű vonásokat mutat. Az uralkodó elitek és vezet ő k Japánban és több európai országban masszív és er ő teljes lépésekkel próbálják meg enyhíteni a gazdasági stagnálást és a munkanélküliséget. Japánban például Koizumi és társai véget vetettek a 15 éves deflációnak, szították a nacionalizmust és fejlesztették a katonai er ő t, és megtörték azt az irányt, amelyet a bürokraták, az üzleti élet és az LDP vezet ő inek„vas háromszöge” oly régóta tartott a gazdaságpolitikában. Merkel Németországban és De Villepin és árnyéka Sarkozy, Franciaországban keményen próbálják letörni – különösen a fiatalokat sújtó – magas munkanélküliséget. A 2001. szeptember 11-ét követ ő id ő szakban szinte mindenütt biztonsági félelmek vezénylik az elitet abban, hogy növeljék a felderít ő –biztonsági apparátust és megfigyeljék a tömegeket, f ő képp a bevándorló muzulmán közösségeket. Gondoljuk végig, hogy a Bush adminisztráció a becslések szerint mintegy 45 millió amerikai lakos telefonját hallgatta le titkosan és e-mailjeit figyelte meg, valamint sok lakos nemzetközi banki átutalásait követte titkosan. Vagy gondoljunk bele a Blair-kormány részletes monitoring és felderít ő munkájába, amikor tavaly augusztusban megakadályozták, hogy két brit lakos amerikai repül ő járatokat robbantson fel. Vagy gondoljuk végig az európai kormányoknak a CIA titkos szállításaiban való részvételét, amelynek következményeként több ezer terroristagyanús személyt szállítottak repül ő tereken, repül ő gépeken titokban bebörtönzésük helyszínére. Más szempontokból is egyértelm ű az oroszlánszer ű elitek és vezet ő k megjelenése. A régi Labour hagyományokkal határozottan ellentétben, Tony Blair és köre számottev ő forrásokat és célirányos lehet ő séget biztosított az Egyesült Királyság végrehajtó hatalmának a politika megvalósítására. Kampány-hozzájárulásokért cserébe címeket és díjakat adnak, és a vállalatoknak lukratív beruházási lehet ő ségeket a közszférában. A Bush-elit tagjaihoz hasonlóan, a végrehajtó elit magjának dönt ő része Blair körül sem szolgálta végig a párt és parlamenti tanoncéveket, hanem intellektuális m ű helyekb ő l ( think tank ), PR-cégekt ő l, az üzleti világból és egyéb helyekr ő l repültek be a hatalmi pozícióba. Blair és tisztjei bátor lépéssel részt vettek az iraki invázióban, két kabinet, a parlamenti ellenzék, a Labour Párt és a brit közvélemény heves ellenállásával szemben. Ausztráliában John Howard és az ő t körülvev ő elit, amely hasonlóan parlamenten kívüli eredet ű, a parlament és a közvélemény éles opponálásának ellenére csatlakozott Irakban a„hajlandók koalíciójához”. A Howard-elit kétszer indított kockázatos katonai békefenntartó missziót Kelet-Timorban, katonai beavatkozást hajtott végre a 19

Solomon-szigeteken, megel ő z ő támadásokkal fenyegetett Dél-Kelet-Ázsiában terrorista csapatokat, és háromszor nyert választásokat szókimondó kampánnyal, amellyel „felborzolta” a szavazók félelmét. Olaszországban négy évig Silvio Berlusconi és a körülötte lév ő elit laza játékot folytatott a parlamenti és bírói gyakorlattal, szinte kizárólagosan ellen ő rizte a televíziót, és az olasz közvélemény akarata ellenére követte Busht, Blairt, Howardot és elitjeiket Irakba. Dániában, amikor a közvélemény bevándorlással kapcsolatos félelmei er ő sebbek lettek a külügy dolgainál, Anders Fogh Rasmussen kormánya felére csökkentette a menedékjogot kapók számát, kifizette az afgán menekülteknek a haza utat, és korlátozta a muzulmán vallási vezet ő k beutazását anélkül, hogy a bevándorlásellenes Néppárt meger ő södött volna, vagy még szigorúbb intézkedéseket követelt volna. Amint azt Donald Rumsfeld hatéves uralma a Pentagonban is illusztrálja, a politika katasztrófáiért felel ő s elit csúcsvezet ő ket nem ellen ő rizheti sem a parlament, sem a pártok, és nem állíthatja ő ket félre a legfels ő politikai vezet ő sem. Felmerül a kérdés, hogy az oroszlánszer ű elitek és er ő teljes vezet ő k megjelenése tényleg csak egy folt-e a liberális demokráciák radarerny ő jén? Összekeverem-e a viszonylag normális hatalmi változásokat, amelyeket talán a korunk centripetális nyomásai tesznek élesebbé az elit és vezet ő i módozatok alapvet ő és tartós változásával? Nagyon sok jel mutat azonban arra, hogy a Bush-elit önhittségében és hibás számításaiban katasztrofális módon túllépte az Egyesült Államok katonai erejét, és romba döntötte az ország geopolitikai hegemóniára vonatkozó törekvéseit. Több jel mutat arra, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mélyen kiábrándult az iraki és afganisztáni eseményekb ő l, az adminisztrációnak a Katrina-hurrikán New Orleans-i pusztítása során tapasztalt cselekvésképtelenségét ő l, és a Bush-elit szövetségesei és üzletfelei közti korrupt és gyáva megállapodásokból. Ha a demokraták a Kongresszusban az id ő közi választások során a jöv ő hónapban újra hatalomra kerülnek, valószín ű leg folytatódik az elit politikai bénasága, de Bush, Cheney és vezet ő politikustársai mindenképpen kivonulnak a hatalomból 2008 végén. A kiterjedt katonai akciók és az ásító fiskális deficit súlyos számláit az utódaiknak kell majd megfizetniük. Tony Blair és kormányának hatalomból való kiválása Londonban, meg fogja el ő zni a Bush-elit kivonulását. Silvio Berlusconi már kikerült Rómában a hatalomból, talán örökre. Junichiro Koizumit felváltotta Shinzo Abe, aki némileg ismeretlen súlyú személy. Ausztráliában 2007-ben szövetségi választások lesznek, bizonyosan John Howard utolsó választása lesz ez. Röviden, a minta, amelyet felvázoltam, nem egyértelm ű; lehet hogy inkább tiszavirág élet ű és nem lesz olyan tartós. Mindenesetre megér egy-két záró megjegyzést. Záró megjegyzések El ő ször is, korunk oroszlánszer ű elitjei és er ő teljes vezet ő i a két háború közti Európában látott el ő djeikhez képest igencsak bátortalanok. A feltárt változás csak csekély mértékben hasonlít az akkori forradalmi változásokhoz. A különbség Pareto tézisében részben megtalálható: a mély és er ő szakos elit körforgás csak háborúk, vagy más, valóban robbanásszer ű válságok eredménye. Bár feltételezhet ő, hogy az iraki és afganisz20

táni katonai események súlyos válságot okoznak az Egyesült Államokban, az elitek és vezet ő k változása, ott és mindenütt másutt, többé-kevésbé fokozatosan valósul meg minden ország elit rétegeiben, és többékevésbé az intézményekkel párhuzamosan. A liberális demokráciát ez nem rázta meg egyértelm ű en. Történelmi léptékkel mérve bátortalan, de a jelenlegi elitek és a vezet ő k, akikr ő l eddig tárgyaltam, döntéseiket nacionalista és populista köntösbe öltöztetik, önmagukat a morálisan fels ő bbrend ű„anyaország” gy ő zteseinek mutatják be. A terrorista veszélyt azért ábrázolják, hogy igazolják a kemény beavatkozó lépéseket, amelyek közül sokat nem lehetne„biztonságosan” közzétenni. A tömeg támogatását napi és alaposan megtervezett médiajelenléttel szerzik meg, ezekben az ellenfeleiket gyávának ábrázolják, patriotizmusukat megkérd ő jelezik. Másodsorban, mennyiben mellékterméke a változás az Egyesült Államok fejl ő désének? Az Egyesült Államok befolyása – ha akarjuk„hegemóniája” – miatt a Bush-elit agresszív lépései hasonló lépéseket tettek másutt is lehet ő vé. Így a Blair–Berlusconi– Howard–Rasmussen és Hosé Maria Aznar vezette kormányok csatlakoztak Bush elitjének katonai beavatkozásaihoz Afganisztánban majd Irakban, ugyanúgy, mint azt a legtöbb kelet-európai ország uralkodó elitje és vezet ő i tették. Motivációjuk ebben saját szövetségeik és az Egyesült Államokkal folytatott mindennél fontosabb kereskedelmi kapcsolatok fenntartása volt, továbbá, hogy felmérték: a saját biztonsági érdekük is diktálja e költséges beavatkozást. Hasonlóan, a migráns közösségek elleni lépések, amelyek felderíthetik a terrorista sejteket, szintén legalább részben az Egyesült Államok hírszerzésének követelésére történhettek. Kérdés, hogy az általam vázolt változás nem annak kicsengése-e, ami az Egyesült Államokban történt? Egy másik kérdés, hogy az Egyesült Államok eseményei – a Bush-elit felemelkedése és lépései – önmagukban aberrációt jelentenek, amelyek hamarosan elt ű nnek. A Bushelitet vizsgáló tonnányi irodalom ellenére, err ő l nincs egyöntet ű vélemény. Az iraki támadásra vonatkozó döntés különösen az elit bels ő szentségén kívülieket lepte meg. A 2001. szeptember 11-ei terrorista támadás, amelyet a közvélemény számára Irakkal kapcsolatban a legf ő bb érvként használtak, nem változtatta meg az Egyesült Államok nemzetközi helyzetét. Az 1942. évi – Jimmy Dulittle vezette tokiói – légitámadáshoz hasonlóan, a szeptember 11-ei események, amelyek során légi utasszállító gépeket foglaltak el és irányított rakétaként használtak, szinte megismételhetetlen események, és bármennyire is tragikusak, az emberéletben mért áldozatok száma messze alatta marad az Egyesült Államokban évente öngyilkosságban vagy autóbalesetben meghaltak számának (17 000 f ő és 40 000 f ő). Az Al Khaida és Afganisztánban a talibánok felderítése egyértelm ű en szükséges és politikailag lényeges volt az iraki invázióra vonatkozó döntés – hebrencsek ő rült szüleménye, és történelmi tévedése volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire képes az Egyesült Államok„szabadságot és demokráciát” elültetni egy olyan országban, ahol az soha nem létezett, vagy pedig egy sokkal nagyobb, de ugyanúgy kétséges titkos stratégia része, amellyel Irakban egy olyan katonai platformot akartak létrehozni, ahonnan biztosítani lehet a közel-keleti olajellátást és Izraelt. A következménye mindenesetre a Bush-elit politikai hitelessé21

gének, s ő t legitimitásának megrendülése volt, így egyre kevésbé szolgálhat irányt ű ként más liberális demokráciák elitjének és vezet ő inek. Az Egyesült Államokban az oroszlánszer ű elitek és er ő teljes vezet ő k felé mutató elmozdulás véget is érhet. A liberális demokráciákon továbbra is megmarad az er ő s centripetális nyomás, s ő t valószín ű leg n ő ni fog. Az elitek és a vezet ő k érzik, hogy a nyomásra bátrabb, még er ő teljesebb választ kell adniuk. A nem igazán karizmatikusnak nevezhet ő vezet ő kkel a liberális demokráciák továbbra is ő rzik az er ő s köznépi támogatottság jellegét. A támogatás szerzésében érzelmi és irracionális retorikára támaszkodnak, és alaposan irányítják, alakítják a vezet ő i imázst. Mögöttük az oroszlánszer ű elitek állnak, akik el ő nyét élvezik a nagy és széles plutokrata réteggel való politikai szövetségeknek. Látni továbbra is csak azt lehet, hogy ezek az elitek er ő sek és élénkek, értékelik a lojalitást, a szakértelmet és az intellektuális tanácsot, szembet ű n ő en centralizálják a végrehajtó hatalmat néhány kézben, és így ki lesznek téve hibáknak és a rókák újbóli megjelenésének. 22

HEINRICH BEST A DEMOKRÁCIA STABILIZÁLÁSA KELET-EURÓPÁBAN ÉS A RENDKÍVÜL VÁLTOZÓ POLITIKAI ELITEK Az el ő adásom a rendszerváltást követ ő id ő szak politikai elitje körforgásának és konszolidálódásának kérdésével foglalkozik. Utalok benne a Vilfredo Pareto által bevezetett elméleti és empirikus elitkutatás klasszikus témájára, amely szerint az elitek jelenléte minden társadalom állandó és univerzális tulajdonsága, az elithez való tartozás fluktuáló és id ő ben korlátozott: az elit tagjai halandó istenek, soha nem érezhetik biztonságban magukat, és nem befolyásolhatják utódlásukat sem. Az„oroszlánokat” zaklatják a„rókák”, és folytonosan új kihívók jelennek meg. A kialakult elit egy darabig lassítja, akár meg is állíthatja a megújulás folyamatát, és messzemen ő en ellen ő rzi azt, hogy az elitb ő l via naturalis kilép ő k helyébe újak lépjenek. A kialakult elit mégsem élvezheti hosszú ideig a dolgok ilyetén boldog állását, hiszen a stabilitás általában a dekadenciától és a társadalom egészét ő l való elidegenedés ára. El ő bb vagy utóbb ellenelitek fogják sikeresen megkérd ő jelezni a kialakult elitet, felváltják vagy akár megszüntetik ő ket, ha úgy érzik, hogy ezt meg kell tenniük.„A történelem az elitek temet ő je” – mondta Pareto, és ezzel a boldog kihívók képét idézi fel, akik el ő djeik sírjai között buliznak. Az elitelmélet korai kutatói szerint az elitek körforgása és konszolidálódása ciklikus szakaszonként történik, és tervezett emberi beavatkozással aligha befolyásolható. Vastörvények élnek, amelyek könyörtelenül alakítják és divatba hozzák a társadalmak és politikák struktúráját. Robert Michael(1915. 408. o.) ezt a gondolatot érzékletes és félelmetes képpé fogalmazta át. „A történelem demokratikus áramai egymást követ ő hullámokra hasonlítanak. Mindig ugyanazon a sziklán törnek meg. Újra meg újra megújulnak. E folyamatos látvány egyszerre bátorító és lehangoló. Amikor a demokráciák a fejl ő dés egy bizonyos fokára jutnak, fokozatos átalakuláson esnek át, elfogadva egy arisztokratikus szellemet és gyakran arisztokratikus formákat is, amelyekkel szemben a kezdet kezdetén oly hevesen harcoltak. Új vádlók t ű nnek fel, hogy kérd ő re vonják az árulót; a dics ő séges harcok és dicstelen hatalom korszakát követ ő en a régi uralkodó osztállyal való egybeolvadással érnek véget; ezt követ ő en újra támadják ő ket az új ellenz ő k, akik a demokrácia nevében jelennek meg. E kegyetlen játék valószín ű leg vég nélkül folyik.” A Robert Michael által említett arisztokratikus szellem valójában a politikai elitek társadal23

mi bezáródása felé mutató tendencia, amely az utánpótlás csatornáinak megnyitása és szélesedése felé mutató tendenciával jár együtt, és ez a demokráciát árnyékként követi. A társadalmi bezárulkozásra való hajlam, az insider–outsider közti különbség, a karrierek védelme és privilégiumok felhalmozásai a hagyományosan, és némi eufemizmussal politika professzionalizálódásának nevezett folyamat alapvet ő elemei.(Best 2003) Mint minden szociológiai törvénynek, az elitelmélet klasszikus szerz ő i vastörvényeinek is ki kell állniuk a történelem próbáját, azaz a társadalmi és politikai fejl ő dés folyamán felhalmozott empirikus bizonyítékkal való konfrontációt. Az tény, hogy vége a kommunizmusnak Közép- és Kelet-Európában, új betekintést ad a politikai fejl ő dések útjába és mechanizmusába mintegy 15 évvel a régióban lezajlott többjelöltes választások és reprezentatív politikai intézmények újraalapítását követ ő en. A kérdés, hogy az elit felváltása – az elit konszolidálódása – az elit felváltása ciklus annyira meghatározó-e, mint ahogy azt az elitelmélet klasszikus szerz ő i kijelentették, vagy lehetetlen, de legalábbis paradoxon konfigurációkat találunk-e, mint a rendszerstabilitás az elit konszolidálódása nélkül. A kutatás lehet ő séget ad arra, hogy újonnan betekintsünk a rendszer tranzakcióinak és átalakulásainak dinamikájába, és ezt a reprezentatív elitek legátfogóbb adatbázisának léte is támogatja, amelyet az EurElit projekt keretében alakítottak ki.(Best és Edinger 2005) Az EurElit projekt és különböz ő el ő futárai legalább két lényeges szempontból szélesebb alapon mutatták be az európai parlamenti utánpótlás biztosítását és a képvisel ő i karrierek hosszú távú fejl ő dését. El ő ször: rekonstruálni tudjuk az európai reprezentatív elitek fejl ő dését az elmúlt 150 évben a két interaktív vagy inkább kontraaktív folyamatok eredményeképpen a professzionalizálódás és demokratizálódás révén. Másodsorban: az európai reprezentatív elitek összetételének változását leginkább a különböz ő kihívásra való válaszok sorozataként érthetjük meg, a professzionalizáció és demokratizálódás folyamatának politikájával való konfrontálódás során. El ő adásomban azt taglalom, hogy a reprezentatív elitek felemelkedése és ezt követ ő átalakulása a posztkommunista körülmények közepette milyen nagy mértékben és milyen formában illeszkedik a fejl ő dési és értelmezési sémába. El ő ször azonban ezeket a sémákat vázolom és a nyugat-európai parlamenti elitek tanulmányozásának legfontosabb empirikus eredményeihez viszonyítom. Az európai jogalkotói utánpótlás biztosításról folytatott hosszú távú tanulmányunk megmutatta, hogy az adatokból lesz ű rhet ő tendenciák aligha illeszkednek a politikai fejl ő dés lineáris koncepciójába. Még ha e koncepció legáltalánosabb formáját is alkalmazzuk, amely feltételezi, hogy a fejl ő dés széles iránya„a társadalom szükségszer ű nyitása” és„a választás lehet ő ségeinek terjedése”(Apter 1973, 6. o.), akkor is ellentmondó a kép, amit kapunk: míg az európai parlamentek már régóta nem a gazdagok és el ő kel ő k exkluzív klubjai, míg egyre több n ő kerül a parlamenti közgy ű lés termeibe, egyéb korlátok emelkednek, amelyek a nemek és az osztályok elválasztó vonalának helyébe lépnek. Ezek az új korlátok és sz ű r ő k már nem osztályhierarchiát és értékrendszereket tükröznek, melyek a toborzás módozatain keresztül is fennmaradnak a társadalmakban, hanem a politikai rendszerek sokkal sz ű kebb területein helyezkednek el. 24

Fokozatosan kirekesztik a parlamenti képvisel ő k sorából a termel ő vagy elosztó gazdasági tevékenységgel rendelkez ő ket(mint vállalkozók, menedzserek, munkavállalók és mez ő gazdászok), ennek megfelel ő en ebbe az irányba mutat a közalkalmazottak és nyomásgyakorló csoportok, szervezetek és pártok tisztvisel ő inek(id ő szakos) létszámnövekedése, a helyi és regionális hivatalok (szakaszos és párhuzamos) növekv ő s ű r ű sége és a párthierarchiák magasabb soraiba beágyazódó kihívók növekv ő száma. Az Európai Parlamentbe való bejutás formális akadályainak eltörlését így egy informális insider–outsider különbség kialakítása váltotta fel, amelyet néhány párt és választott szervezet keményen irányított és vezetett. Ma, akik a választott közhivatalokba választhatók(a költségvetés és a munkahely biztonsága alapján), akik végzettsége és képessége hasznos a politikai karrierhez(lehet ő ség szerint valamilyenfajta egyetemi diplomával tanúsítva) és akik hajlandók és képesek magukat a helyi és párthivatalokba beültetni, jókora esélyt szerezhetnek arra, hogy áthatoljanak a sz ű r ő kön és leküzdjék a parlamenti helyhez vezet ő út akadályait. Az insider–outsider differenciál kialakulása és a parlamenti képvisel ő k utánpótlás-biztosítási lehet ő ségének(informális) karrierré válásával együtt alkotja a politikai professzionalizálódás alapját. A politikai szakma, amely e folyamat eredménye, még mindig néhány szokatlan vonással rendelkezik. A jelöltek általában 40-45 éves kor között fogadnak el f ő állású hivatalt, vagy alakulnak át f ő állású politikussá, egy nem politikai foglalkozásban kialakított szakmai karriert követ ő en. Nem sok változás volt e tekintetben a vizsgálat idején, a pártok és nyomásgyakorló csoportok és szervezetek kínálta„politikai” foglalkozásokból való utánpótlás-biztosítás még csökkent is az 1970-es évek és az 1990-es évek közepe között(bár azóta némileg emelkedett). A politikai szakember pályafutását rendszerint jóval korábban politikai amat ő rként kezdi meg. A f ő állású választott hivatal egy kés ő bbi – bár viszonylag biztos – jutalom, hiszen a forgás a választásokat követ ő en általában alacsony vagy mérsékelt. E karrierminta, valamint a korábban említett belépési kritériumok kedveznek a közszolgálatból érkez ő knek, ami a második világháborút követ ő en az európai parlamentekben egy mérsékelt szakmai kategóriává vált, megel ő zve az önfoglalkoztatottakat, a termel ő és elosztó gazdasági területeken dolgozókat, s ő t versenyezve még a pártok és nyomásgyakorló csoportok tisztségvisel ő ivel is.(Best 2003) A közszolgálat felemelkedését(a 19. századi korai fénykorát, majd a két világháború közti hanyatlását követ ő en), mint az európai képvisel ő k el ő nyben részesített„beszállító” ágazatát a kartellpártok megjelenésével hozhatjuk párhuzamba, amely„egyre nagyobb mértékben támaszkodik az állam által biztosított támogatásokra és egyéb juttatásokra és kedvezményekre”. Egyrészt azzal, hogy a politika egyre inkább önreferencia alapú és egyre inkább szakma(Katz és Mayer), a közszolgálati háttér ű képvisel ő k a párt és az állam összeolvadását inkarnálják: míg állami munkáltatójuk szponzorálta ő ket amat ő r vagy félamat ő r politikusi létükben nagyvonalú mentességekkel, kivételekkel, most menedéket kínál a politikai karrier problematikussá válásakor. Másrészt viszont, a hátterük és tulajdonképpeni érdekl ő désük„az állam ügynökeként” való cselekvésre készteti ő ket képviseleti szerepükben is(Katz és Mayer). Az egyéb politikai 25

hátter ű pályázók nem élvezik ugyanazokat a privilégiumokat, és aránytalanul kedvez ő tlenebb kockázat/haszon aránnyal szembesülnek politikai karrierjük elindításakor. A f ő állású pártfunkcionáriusok, akik alternatívát jelenthetnek a közalkalmazottakkal szemben a közhivatal és„privát” foglalkozás összeegyeztethet ő sége terén, költséges opciót jelentenek munkáltatóiknak, és valószín ű leg nehezebben„eladhatók” a szavazóknak, mint megfelel ő képvisel ő k az állami tisztvisel ő knél, akik még mindig építhetnek a pártatlanság és a közszolgálatnak tulajdonított kompetencia„némileg megfakult” aurájára. A közszolgálat vált a parlamenti utánpótlás-biztosítás számára a legfontosabb társadalmi ágazattá, ami azonban nemcsak a pályázók és a választhatók költség/haszon számítását tükrözi, hanem a nyugat-európai politikában a második világháború utáni kétpólusú világ legnagyobb kihívásához is kapcsolható: a konszenzussal egységesített politikák és társadalmak létrehozásával mint a kommunizmus fenntartásának feltételével. A konfliktusok közvetítése és a társadalmak integrálása volt az iránymutató parancs; a vállalati érdek közvetítése és különösen a jóléti állam juttatásainak kiterjesztése volt a legfontosabb konszenzusteremt ő politika. A„konszenzus mint kihívás” tükröz ő dött a parlamenti utánpótlás-biztosításban is: a szakért ő k újraelosztása, akik els ő sorban a közszolgálatban találhatók, a mai napig uralkodó elem. Javaslatunk szerint, a kihívás – válasz modellt úgy kell kiterjeszteni, hogy az az európai jogalkotói utánpótlásbiztosítás hosszú távú átalakulásának általános magyarázó sémájává váljon. A lineáris fejl ő déssel ellentétben, a társadalmi struktúrák átalakulását általában követve, a parlamenti vezet ő i csoportok változási mintája tükrözi a politikák és társadalmak legfontosabb kihívásainak sorát, amióta(Nyugat-)Európa a demokratizálódás és iparosodás korszakába lépett. A közszolgálat dominanciájának els ő szakasza sok nemzeti parlamentben a 19. században az állam- és nemzetépítés korszakával esik egybe. Ebben a szakaszban „a szimbólumspecialisták” és a végrehajtó hatalom alkalmazásának szakért ő i játszottak domináns szerepet – mindként típus a közszolgálat magasabb soraiban volt található. A második kihívásra a felgyorsult gazdasági változás szakaszában kellett válaszolni, amikor a legtöbb európai társadalom az iparosodás minden hatásával szembesült. Ebben a szakaszban a gazdagság kialakításának és növelésének szakért ő i(vállalkozók és földtulajdonosok) voltak többségben a parlamentben. A harmadik kihívás a tömegdemokrácia kialakulása és az állami apparátuson kívüli szervezeti er ő akkumulálása volt(mint pártok és nyomásgyakorló csoportok). Ebben a szakaszban emelkedtek ki a tömegmobilizálás és a közvetít ő szervezetek m ű ködtetésének szakért ő i. Itt is látható a Katz és Mayer párttipológiájához f ű z ő d ő kapcsolat, ahol az„elit párt”, a magas rangú állami tisztvisel ő k és a gazdasági elit(vállalkozók és nagy földtulajdonosok) számára biztosítja a politikai játékteret, a„tömegpárt”, mely a Michael-féle pártok és nyomásgyakorló csoportok tisztvisel ő inek kínál karrierlehet ő séget, és a mindekit befogadó párt, amely a közszolgálatból érkez ő„újraelosztási szakért ő k” számára képez melegágyat, és amely végül átalakul kartellpárttá. A jogalkotói toborzás és a második világháborút követ ő en(Nyugat-)Európában kialakult karrierminták közelítését így a pártrendszerek és legfontosabb politikai alternatívák egyre növekv ő fejlesztési szinkronizá26

lásának tulajdoníthatjuk, míg a változtatások formális struktúráinak lehet ő sége(a választási törvény vagy a hozzáférés szabályai), vagy a társadalmi változások, elveszítették jelent ő ségüket. Egyébként az európai parlamenti utánpótlás-biztosítás és karrierek hosszú távú tanulmányozásának alapvet ő koncepcióját könnyen lefordíthatjuk a módszertani individualizmus elméleti kereteire: a professzionalizálódást egy olyan folyamatként értékelhetjük, amelyet a kialakult képviseleti elit önérdeke mozgat, amely szeretné felemelni és fenntartani a köztük és a„nem profi” konkurencia közti határvonalat, akik a hatalom és privilégiumok bels ő köréhez kívánnak hozzáférni. A professzionalizmust egyrészt eszköznek tekinthetjük, amellyel legitimálni kívánják a„reproduktív körforgás” folyamatába kés ő bb érkez ő ket. Másrészt, a„demokratizálódást” az ellenelitekkel szemben lehet felhasználni, amelynek keretében ezek a hatalomért harcolnak és megpróbálják megnyerni a kirekesztettek támogatását. Ez egy er ő s legitimáló és mobilizáló cél, amely a vezet ő it a hatalom közelébe és a politika privilégiumaihoz segítik. Az a kérdés, hogy a politikai elit változását a kommunista kelet-európai rendszerváltást követ ő en milyen mértékben és hogyan lehet a demokratizálódás és professzionalizálódás interakciója és ellenakciója keretében megérteni. E kérdések tárgyalásakor el ő ször azt kell vizsgálnunk, hogy a keleteurópai rendszerváltozások kivételesek, ha nem unikálisak voltak, minden korábbi európai forradalomhoz képest. Míg ez utóbbiak rendszerint egy franchise b ő vítéshez vezettek – és ide soroljuk a portugál forradalmat és Spanyolországban a Franco-rezsim békés elvetését, amikor mindkét országban bevezették a n ő k szavazati jogát –, a kommunizmus elvetése Kelet-Európában az országokban egy teljes mértékben nem franchise lakosság körében történt. A szavazás a feln ő tt lakosság de facto kötelessége volt, amelyet a rendszerek ellen ő riztek és érvényesítettek, hiszen a választásokat saját hatalmi struktúrájuk legitimálásának rituáléjaként használták. A lakosság egészének politikai mobilizálását(néhány„népellenség” kivételével) a kommunista/szocialista típusú totalitárius rezsimek különleges tulajdonságának tekinthetjük – mivel a nácizmus formálisan kizárta a nemkívánatos faji(és politika) kategóriákat a választók sorából, és a fasizmus a választási folyamatot az állam kvótarendszeréhez kapcsolta. A posztkommunista„demokratizálódást” ezért nem tekinthetjük a franchise és a jogosultságok kiterjesztésének, ahogy azt korábban a hosszú távú európai parlamenti utánpótlás-biztosításról szóló tanulmányunkban tettük. Ehelyett a posztkommunista demokratizálódást a civil társadalom hatalommal való felruházásának és a politikai ellenő rzés távoli helyszínét ő l a választókhoz való áthelyezésének kell tekinteni, amely formálisan és tényszer ű en azok kezébe helyez ő dik, akik a politikai pártok és az ő ket képvisel ő jelöltek között választanak. Ennek következtében a politikai elitek demokratizálódásának posztkommunista demokratizációs indikátorait, amelyeket korábbi tanulmányainkban alkalmaztunk, most nem használhatjuk, legalábbis nem a demokratizálódás indikátoraként. Hasonló diagnózist lehet alkalmazni a politikai professzionalizálódásra is. A munkásosztály pártjai kezdett ő l fogva a politikai professzionalizálódás úttör ő i és el ő segít ő i voltak – ezt a jelenséget Robert Michaels az els ő világháború el ő tti német szociáldemok27

rácia kapcsán már kimerít ő en leírta. A szocialista párt„funkcionáriusai” egyrészt szerepmodellé váltak, amelyet a polgári pártok is adaptáltak, másrészt a Duverger-féle„fert ő zés balról” törvényének jó példájává. Bár a kommunisták kritizálták a politikai professzionalizálódás folyamatát a szocialista pártokban, amelyekb ő l kiváltak, és bár néha mindezt a korrupcióval és a munkásosztálytól való eltávolodással igazoltak, amelyet a szocialista pártok politikai professzionalizálódásra való hajlama okozott, önmaguk a politikai professzionalizálódás mestereivé váltak. Az insider–outsider differenciál létrehozása, egy speciális ésprite de corps és – természetesen a hatalom kebelében lév ő knek a privilégiumok juttatása – mind a kommunista káder párt strukturális jellemz ő je(Michels 1915). A f ő állású kommunista pártfunkcionáriusok bizonyos értelemben professzionálisabbak voltak, mint a mai nyugati képviseleti demokráciában a professzionális politikusok, mivel az ő karrierjük korábban kezd ő dött, általában húszas éveik közepén váltak f ő állású pártfunkcionáriussá és különböz ő pártakadémiákon egyfajta„munkahelyi képzésben” részesültek.(Best és Mestrup 2003). Aktív életük hátralév ő részében számíthattak arra, hogy a párt és tömegszervezetei apparátusában maradtak, és egy olyan karriert futnak be, amely a legtöbb funkcionárius számára folytonos és kezdett ő l fogva kiszámítható volt. Ebben az értelemben sokkal professzionálisabbak voltak, mint a képviseleti demokráciák professzionális politikusai, akik általában negyvenes éveik közepén váltak f ő állású pártfunkcionáriussá,„munkahelyi képzésben” csak megválasztásuk után részesülnek és politikai karrierjük során soha nem érezhetik magukat biztonságban. A posztkommunista politikai demokratizálódás ebb ő l a szempontból egyfajta politikai deprofesszionalizálódással járt együtt, mely az új politikai vezet ő ket és aspiránsokat kitette a rendkívül ingadozó választói szerencsének, magukra hagyta ő ket szervezett támogató struktúrák nélkül – például pártok – melyek stabilizálhatták volna karrierjüket. A posztkommunista felállás tehát egyedülálló és kivételes az európai képviseleti demokráciák történetében: a demokratizálódás a választási jog kiterjesztésével(egyben a választók hatalmának megvonásával) a politikai elit deprofesszionalizálódásával járt együtt. A választók hatalmának megvonása érthet ő en kapcsolódik az ingadozó választói viselkedéshez, hisz a posztkommunista szavazók, a kommunista rendszerek hosszan tartó szavazásmeghatározását követ ő en, inkább adják szavazatukat a verseng ő politikai pártokra, semhogy elkötelezzék magukat egyetlen párt mellett. Ez magában foglalhatja a nem szavazást is, hiszen a több évtizedes kényszer ű konformista szavazást követ ő en a szavazók ma otthon is maradhatnak a szavazás napján és távolból követhetik a politikai eseményeket. Véleményünk szerint a posztszocialista demokratizálódás összekapcsolható a posztkommunista politikai elit deprofesszionalizálódásával is, mivel a politikai professzionalizmus, abban az értelemben, hogy a politikai elit önmagától megfosztja a hatalmat, a választók hatalommal való felruházását is jelentené( empowernment – disempowerment) . Innen nézve az ingadozó szavazási viselkedés a választók önvéd ő mechanizmusa az önmagukban forgó elitkartellek kialakulásával szemben. Egyfajta metaforaként azt is mondhatnánk, hogy a posztkommunista demokratizálódás harc a civil társadalom és a politikai elit kialakulása kö28

zött, amelyben a civil társadalom tagadja a politikai elitt ő l a teljes professzionalizálódás állapotát azzal, hogy minden lehet ő alkalommal kiszavazza a hivatalból. A folytonos osztracizmus eredményét a rendkívül magas forgási arányokban is láthatjuk, amelyek 15 évvel a posztkommunista demokratizálódás kezdete után csak egyszer csökkentek(Magyarországon a 4. demokratikus választásokkal) a kritikus 40%-os küszöb alá, és amelyek – a kezdeti hanyatlást követ ő en – újra lényegessé váltak olyan országokban, mint Szlovákia, Bulgária és Lengyelország. A 13 posztkommunista politikai rendszer komparatív elemzése azt mutatta, hogy a 2. és 3. demokratikus választások közti kezdeti csökkenés után a nemzeti parlamenti képvisel ő k átlagos forgási aránya folyamatosan a magas 55% körül maradt. Ez lényegesen magasabb, mint Nyugat-Európában, ahol az 1860-as évek óta az átlagos forgási arány soha nem haladta meg az 50%-ot, és az 1950-es évek eleje óta a 20 és 35% között fluktuált(Best és Cotta 2000, 504. o.). Az 1980-as évek végén Nyugat-Európában a 20%-os forgási arányról induló er ő s növekedés is(35%-ra az 1990-es évek végén) még mindig e sávon belül maradt. Ha elfogadjuk azt a hagyományos nézetet, hogy a demokratikus rendszer stabilitása a politikai élet képvisel ő inek stabilitásával függ össze, és a konszenzust el ő segít ő mechanizmusok és gyakorlatok is kialakulhatnak, ezek az eredmények aggodalomra kell, hogy okot adjanak a posztkommunista demokráciák jöv ő beni fejl ő dése szempontjából. Három oka van annak, hogy a kelet-európai politikák jöv ő jét kevésbé ragyogó fényben lássuk: 1. A posztkommunista parlamentek között a normál forgási eltérés 5,6%-ról(2. demokratikus választások) 11,2%-ra(5. demokratikus választások) emelkedtek, amely a politikai karrier stabilitásában növekv ő differenciálódást jelez. Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovénia a forgási arányok folyamatos és szignifikáns csökkenését mutatják, bár csak Magyarország érte eddig el a nyugat-európai átlagos szintet. Egy nagyobb csoport, Észtország, Lettország, Oroszország és Románia forgási szintje folyamatosan csökken a többjelöltes választások kezdete óta, bár szignifikánsan az 50%-os küszöb alá esett. Itt„a karrierinstabilitás stabilizálódásáról” beszélhetünk. Lengyelországban, Litvániában, Horvátországban és Szlovéniában egy köztes mintát láthatunk, ahol kezdetben csökkent, majd kés ő bb emelkedett a forgási arány, amit a legutóbbi választások megfordíthattak. Végül, vannak a végletes esetek, Bulgária és Moldávia, ahol a forgás a nagyon magas, 70% fölötti szintre emelkedik vagy azon marad, amit korábban csak a rendszer-diszkontinuitás esetében tapasztalhattunk. A forgási arányok differenciálódásának és az országok klaszteresedésének( cluster ) nincsen egyszer ű magyarázata. Úgy t ű nik, hogy a polarizált politikai kultúra egy bipoláris pártverseny mintával, az er ő s alkotmányos pozíciójú elnök hiánya, a kulturálisan homogén választók és a viszonylag stabil pártrendszer er ő sítik az alacsony forgási arányt. Nem szabad azonban megfeledkezünk arról, hogy Magyarország kivételével még ezen tényez ő k jelenléte mellett is, a posztkommunista politikák forgási aránya lényegesen magasabb, mint a nyugati demokráciákban. 2. Ez nem jelenti azt – és itt jutunk az óvatos optimizmus második okához –, hogy a posztkommunista politikai elitek beletör ő dtek 29

volna a karrierinstabilitás kedvez ő tlen helyzetébe, vagy abba a veszélybe, hogy bármikor kikerülhetnek a hatalomból, vagy a hatalomért való versenyben megtagadhatják t ő lük a részvételt. Úgy t ű nik, azt a stratégiát választották, hogy a karrierpolitikusok egy kis magját alakítják ki a parlamenti képvisel ő k létszámának egyhatoda–egynegyede között, akiknek er ő s esélye van arra, hogy újraválasszák ő ket, és így biztosítsák az eljárási – informális és formális – ismeretek, a tudás átadását, más szóval, a politikai barátságok és ismeretségek társadalmi t ő kéjét, a jogalkotói ismereteket, és azt, hogy a parlamenti demokrácia m ű ködtetésében nélkülözhetetlenek. Ő k a reprezentatív demokrácia káderei. Azok a képvisel ő k, akik nem tartoznak a túlél ő k magjához, a politikai karrier bizonytalanságáért cserébe a társadalmi er ő k és a parlamenti és párton kívüli er ő khöz f ű z ő d ő hasznos kapcsolatok fenntartásával kárpótolják magukat. Például, az üzlet világához formális és informális kapcsolatokkal köt ő d ő képvisel ő k aránya Közép- és Kelet-Európában magasabb, mint Nyugaton. Számukra a parlamenti mandátum hasznos epizód a politikai rendszer intézményes keretein kívüli folytatáshoz, de azzal szoros operatív kapcsolatot is jelent. Így az oligarchia vastörvénye a kelet-közép-európai választók kiszámíthatatlanságának ellenére is m ű ködik – a hatalom súlyát a választókról a választandókra helyezve. 3. Egy másik tényez ő, amely némileg enyhíti a kelet-közép-európai posztkommunista demokráciákat, a szavazók és a politikusok forgásának korrelációja. Az alacsony részvétel és magas forgás általában a reprezentatív demokrácia stabilitására való veszélyt jelzi, az alacsony részvétel a demokratikus folyamatok eredményére delegitimizáló hatással van, a magas forgási arány pedig erodálja a kompetens politikaalakítás társadalmi és kognitív alapját. A korrelációs elemzések azt mutatják, hogy a forgás és a választási részvétel pozitívan korrelál. Míg a korrelációs koefficiens alacsony, az eredmények azt mutatják, hogy legalább e két indikátor tekintetében a kelet-európai demokráciák teljesítményére és legitimációjára irányuló nyomás nem akkumulálódik szisztematikusan. Másrészt, teljesen egyértelm ű, hogy a posztkommunista demokráciák oligarchiái sokkal kevésbé jóindulatú környezetben küzdenek, mint a nyugati politikusok a tömegpártok és kartellpártok idején, amikor a választók támogatói piacát meg lehetett határozni és stabilnak ítélni, és amikor a forgás korlátozott volt, és mind a pártszervezetek, mind a szervezett jelöltek kézben tartották azt. A régi európai képviseleti demokráciák „jégmadár napjai” hamarosan véget érhetnek: az 1990-es évek eleje óta csökken a részvétel, és növekszik a forgás ezekben a régiókban is(Best és Cotta 2000). Eddig Keletés Közép-Európa saját jöv ő képet mutat a Nyugatnak, amelynek része a politikai karrier bizonytalanságának korrumpáló következménye, mint a„ragadd meg és fuss” mentalitás is. E képet a keleti és nyugat-európai demokráciák közös kihívásának is tekinthetjük, egy olyan veszélynek, amely a reprezentatív demokrácia intézményeib ő l belülr ő l fakad. Ezt nevezzük„legitimációs kihívásnak”, amely arra utal, hogy a köz egyre kevésbé hisz a politikai elitek integritásában és autoritásában általában, és a parlamenti képvisel ő kben egyedileg. A szekularizáció végül elérte a reprezentatív demokrácia polgári vallásának szféráját, és alááshatja m ű ködésének transzcendentális alapját. 30

IRODALOM Apter, David E.(1973 )‘Political Change: Collected Essays’, London Best, Heinrich(2003)‘Der langfristige Wandel politischer Eliten in Europa 1867–2000: Auf dem Weg der Konvergenz?’ In: Stefan Hradil and Peter Imbusch(eds.), Oberschichten – Eliten – Herrschende Klassen , Opladen, 369–399. –(2005)‘Alter Wein in neuen Schläuchen? Politische Eliten und Zivilgesellschaften im postkommunistischen Osteuropa’. In: Hartmut Rosa and Karl-Ulrich Meyn(eds.), Bürgerbewusstsein und Demokratie in Mittel- und Osteuropa. Zum Zustand der politischen Kultur in den postsozialistischen Staaten . Jena 33–42. Best, Heinrich and Maurizio Cotta(2000 )‘Parliamentary Representatives in Europe 1848– 2000. Legislative Recruitment and Careers in Eleven European Countries’, Oxford. Best, Heinrich and Michael Edinger(2005)‘Converging Representative Elites in Europe? An Introduction to the EurElite Project’. Czech Sociological Review , 41: 499–510. Best, Heinrich and Heinz Mestrup(2003 )‘Die Ersten und Zweiten Sekretäre der SED: Machtstrukturen und Herrschaftspraxis in den thüringischen Bezirken der DDR’, Weimar Blondel, Jean(1997).‘Political Progress: Reality or Illusion?’, in: Arnold Burgen, Peter McLaughlin and Jürgen Mittelstreß(eds.), The Idea of Progress , Berlin and New York, 77–101. Ilonszki, Gabriella and Michael Edinger(2006).‘MPs in Central Eastern Europe – a Parliamentary Elite in the Making’, in Philip Norton and David M. Olson(eds.) PostCommunist and Post-Soviet Parliaments: The Initial Decade, 2006(forthcoming) Katz, Richard S. and Peter Mair(1995).‘Changing Models of Party Organization and Party Democracy. The Emergence of the Cartel Party’. Party Politics , 1: 5–28. Michels, Robert(1915; orig. 1911). ‘Political Parties. A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern Democracy’, New York Pareto, Vilfredo(1916). ‘Trattato di sociologia generale’, 2 vol., Florence 31

1. táblázat Újonnan érkez ő k aránya néhány közép-kelet-európai posztkommunista ország demokratikus választásain (DV) Lengyelország Szlovákia Cseh Köztársaság Magyarország Észtország Lettország Litvánia Szlovénia Horvátország Bulgária Románia Moldova Oroszország*** Átlag Sdv 1. DE 100/75,7* 96,4 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 99,2 70,2 79,1/100 2. DV 68,7/64,8* 62,0** 67,5** 63,7** 65,6** 68,0** 71,6** 73,3** 83,3** 66,3** 71,8** 74,3** 66,5/65,1 69,3** 5,6** 3. DV 50,7/50,2* 48,7 46,0 48,7 51,5 57,0 54,7 63,3 52,0 60,0 64,1 76,2 60,6/61,1 56,5 8,4 4. DV 55,2/54,6* 58,7 43,5 31,3 49,4 57,0 69,1 46,7 62,9 70,3 60,9 58,4 /51,8 54,7 10,6 5. DV 68,7 43,0 52,0 49,7 46,7 57,9 75,8 58,4 56,5 11,2 Forrás: EurElite DATA CUBE(ill. más megemlítve) *** A második adat a helyes, ha a féldemokratikus 1989-es szejmet is hozzávesszük. *** Cseh Köztársaság: választások 1992(94,9% a 1990-es parlament nélkül); 1996; 1998; 2002 *** Számadatok: Steinsdorff 2003: 160 32

2. táblázat Választói részvétel néhány közép-kelet-európai posztkommunista ország demokratikus választásain (DV) (alsóház – adott esetben – els ő választási kör) Lengyelország Szlovákia Cseh Köztársaság Magyarország Észtország Lettország Litvánia Szlovénia Horvátország Bulgária Románia Moldova Oroszország*** Ukrajna Átlag Sdv 1. DE 43,2* (95,4) (96,8) 65,1* 78,0* 81,3* 71,7* 83,1* 84,5* 90,8* 86,2* 79,3* 54,8* 75,8* 77,6* 15,0* 2. DV 52,1 84,2 85,1 68,9 67,8 91,2 75,3 85,6 75,6 83,9 76,3 69,1 64,7/64,4** 70,8 75,0 10,4 3. DV 47,9 75,7 76,3 56,3 68,9 72,7 52,9 73,7 68,8 75,2 76,0 67,5 61,7 69,4 67,4 9,2 4. DV 46,2 84,2 73,9 70,5 57,4 71,0 58,6 70,1 76,5 58,9 65,3 64,8 55,8 65,6 10,2 5. DV 40,6 70,0 58,0 58,2 71,5 45,9 60,5 61,7 66,8 58,5 59,2 9,8 *** http://valtor.valasztas.hu/valtort/jsp/index.jsp // *** A különbségek magyarázata l. http://www.geocities.com/CapitolHill/2568/e_rde95r.html *** Számadatok: Steinsdorff 2003: 160 választási évek: Lengyelország: szejm Szlovákia: Nemzeti Tanács Cseh Köztársaság: Nemzeti Tanács, majd Alsóház Magarország: Országgy ű lés Észtország: Riigikogu; 1990 Legfels ő bb Tanács Lettország: 1990 Legfels ő bb Tanács Litvánia: 1990 Legfels ő bb Tanács Szlovénia: Képvisel ő ház Horvátország: Sabor Képvisel ő háza Bulgária: Nemzetgy ű lés Románia: Képvisel ő ház Moldova Oroszország: Duma Ukrajna: Forrás: minden adat ellen ő rizve, kivéve Litvánia ¾ Ziemer 2003 = 1991; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1990; = 1994; = 1993; = 1994; 2004 1993; 1992; 1992; 1994; 1992; 1993; 1992; 1992; 1992; 1994; 1992; 1998; 1995; 1998; 1997; 1994; 1996; 1998; 1995; 1995; 1996; 1996; 1995; 1995; 1996; 2001; 1999; 2002 2001; 1998; 1998; 2002 1999; 1998; 2000; 2000; 2000; 1997; 2000; 2005 2003 2005 2002 2002 2003 2002 2004 2004 2003 2001 2004 33

¾ http: www.parties-and-elections.de ¾ http://www.electionworld.org/ (kiegészítés SK 2002. EE 2003; HR 2003) ¾ University of Essex(Balti Államok és Moldova) http://www2.essex.ac.uk/elect/database/ election.asp ¾ http://www.cspp.strath.ac.uk//slovelec.html (Szlovénia) ¾ Választási részvétel Észtország: http://www.vvk.ee/english/overview.html A posztkommunista kelet-európai országokban* forgás és részvétel aránya 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 függ ő leges tengely: újonnan érkezettek vízszintes tengely: forgás r 2 = 0.09; sig.= 0.047 * A forgás és részvétel értékeit az 1. és 2. táblázatokból vettük át. 1. ábra 34

PAVEL MACHONIN–MILAN TU Č EK– PETR HARTOŠ–MARTIN NEKOLA A CSEH GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI ELIT 15 ÉVVEL A POSZTSZOCIALISTA ÁTALAKULÁS UTÁN 1. A posztszocialista átalakulás mint a társadalmi rendszerek változása Az 1989 és 2005 között lezajlott európai posztszocialista átalakulásokat a nem er ő szakos, min ő ségi társadalmi változások jellemzik. Az új típusú társadalmi változások alól Jugoszlávia kivétel volt, ahol a változásokat háborús események kísérték. Hála az európai és a világ újfajta politikai és gazdasági hatalmi egyensúlyának, ezek az átalakulások különböznek minden korábbi társadalmi és politikai forradalomtól. Ez különösen a kelet-közép-európai típusú társadalmak átalakulásainál figyelhet ő meg, és jellemz ő, hogy többé-kevésbé azokra a posztszocialista országokra vonatkozik, amelyek az Európai Unió új tagjai. Az országok háttere az államszocialista(totalitárius vagy autoriter, egalitárius és nem piacalapú) rendszer volt, rendkívül fejlett(félmodern) és alult ő késített társadalommal, amely a posztszocialista id ő szakban a siker nagy esélyével haladt a demokratikus piac és többé-kevésbé meritokratikus vagy osztálytársadalmú – a posztindusztriális(kés ő modern) társadalmak korai fázisát jellemz ő – rendszerek felé. A történelmi folyamat eddig két szakaszból állt, amelyet alapvet ő en a változó geopolitikai kontextus határozott meg. Az els ő szakaszban(durván az 1990-es évek els ő fele, kétharmada) a demokratikus parlamenti politikai rendszerre való átmenet zajlott le, a gyors, radikális gazdasági és társadalmi változásokkal párhuzamosan, amelyeket els ő sorban a világpolitika és gazdaság neoliberális árama befolyásolt, sokszor az úgynevezett sokkterápia vagy néhány elemének alkalmazásával. Egyre növekv ő gazdasági nehézségek és szociális feszültségek fémjelezték az 1990-es évek utolsó harmadában a ma is még mindig tartó második szakaszt, amely az Európai Unió csatlakozási folyamatának és a fejlett európai országokkal gyorsan er ő söd ő gazdasági együttm ű ködésnek a hatása alatt állt. Jellemz ő erre a szakaszra, hogy az átalakulás modernizációs szempontjai és a szociális kohézió er ő sítésének szükségessége kerültek el ő térbe. Több jel utalt az egyes országokban egy lehetséges jobboldali fordulatra, és ez els ő sorban a baloldali középkormányzatok hibáinak, tévedéseinek következménye volt, beleértve a korrupciót, a folytatódó társadalmi és gazdasági nehézségeket, és egyfajta kiábrándulást mind a világpolitikai fejleményekb ő l az iraki háború kirobbanását követ ő en, mind az Európai Unióból az Európai Alkotmány sorsának alakulása után. Ez a fordulat a 2005. évi lengyel parlamenti választások eredményében manifesztálódott el ő ször. A két történelmi szakasz megkülönböztetése nem 35

minden érintett országra áll. A szlovák kurzus például némileg eltér az általános sémától. A legnagyobb különbség Szlovákia és a többi ország között abban állt, hogy átmenetileg, de er ő teljesen nacionalista és populista er ő k hatása dominált, ami néhány más társadalomban is megjelent, beleértve a lengyel társadalmat is. A balti köztársaságok változásai is különleges vonásokat mutatnak. 1 De a mindkét szakaszra jellemz ő problémákat az összes kelet-közép-európai országban meg kellett oldani. A kérdéses társadalmak jelenlegi társadalmi, kulturális és civilizációs struktúrái dönt ő en a túlél ő bürokrata és egalitárius kapcsolatok, valamint az új meritokrácia és osztálykapcsolatok hibrid kombinációja. A fiatal demokráciák most alakítják ki a szükséges politikai kultúrát, és próbálják kialakítani a közigazgatási szabályozás és a civil társadalom közti egyensúlyt. A politikai pártrendszer, olybá t ű nik, még messze van a relatív stabilitástól, amely jellemz ő a parlamenti demokráciák hosszú történetével rendelkez ő országokra. Csak néhány szakember (els ő sorban a gazdaság vállalkozói ágazatában) szerzett olyan gazdasági és társadalmi státust, amely megfelel képzettségüknek és eredményeiknek, míg a többiek(els ő sorban a közszférában dolgozók) még mindig az örökölt egalitarianizmus következményeit ő l szenvednek. Emiatt az új középréteg befolyása rendkívül gyenge. Ezzel párhuzamosan megfigyelhet ő egy új osztálystruktúra világosan kirajzolódó kontúrja is. A kispolgárság és a középszint ű vállalkozói réteg újjáéledésén kívül kialakul a menedzseri réteg és a nagyt ő ke-tulajdonos osztály(sokszor illegális és/vagy erkölcstelen úton szerezve új pozícióikat), a politika és bürokrácia osztályának néhány elemével, akik mind privilégiumokat élveznek. Ugyanakkor viszonylag magas a munkanélküliség aránya, számottev ő a szegénység, és megjelentek a társadalmi kirekesztés egyéb formái, amelyek mind azt mutatják, hogy egyértelm ű a társadalmi polarizáció a társadalmi létra fels ő és alsó fokai között. Ilyen viszonyokból alakul ki az a szociális keret, amelyben komplex, mély és ellentmondásos civilizációs és kulturális modernizációs változások zajlanak. A komplex és folyamatosan változó küls ő és bels ő feltételek az európai posztszocialista országok fejl ő désében teret nyitnak különböz ő szociális modellek alkalmazásának. Az egyik ilyen modell a neokonzervatív és neoliberális amerikai koncepcióra hasonlít, de számos európai típusú szociális berendezkedési megoldás is felmerült(pl. demokratikus szocialista, szociáldemokrata, szociálliberális, keresztény-konzervatív vagy az orosz típusú centralista). A fent említett európai modellekben a liberális és demokratikus koncepciók a szociális jogok tiszteletben tartásával és a védelemmel párosulnak. Olybá t ű nik, hogy a nacionalista és populista modelleket természetesen még nem sikerült teljes mértékben kiiktatni, bár az államszocialista elvekhez való visszatérés – legalábbis a közép-európai országokhoz hasonlókban – nem valószín ű. Elképzelhet ő a fenti modellek különböz ő tulajdonságainak hibrid kombinációja is. 2 A posztszocialista országok jöv ő je semmiképpen sem el ő re meghatározott, és viszonylag széles tere marad a szabad választásnak is. Az európai uniós tagság némi garanciát nyújt arra, hogy e választások jellege demokratikus legyen, hogy az Európai Unió el ő re megállapított és kodifikált játékszabályai a tagállamokat a modernizációs célok 36

felé és a szociális kohézió fenntartása felé vezessék. Továbbá feltételezhet ő, hogy a különböz ő lehetséges fejl ő dési tendenciák közti eltérések a legtöbb európai posztszocialista országban csökkenthet ő k az Európai Uniót er ő sít ő, illetve gyengít ő tényez ő k különbségeire. Ez nem jelenti azt, hogy az Európai Unió jelenlegi állapotát ideálisnak tekinthetnénk, és hogy automatikusan támogatni kellene az európai szervezetben meglév ő bürokratikus és centralista tendenciákat. Mégis, Európa és a világ történelme nem engedi meg a közép- és dél-európai posztszocialista országoknak, hogy mást válasszanak, mint a fejlett európai országokhoz való csatlakozást és a velük való együttm ű ködést. 2. Az elitek szerepe a posztszocialista közép-európai típusú átalakulásban Néhány évvel ezel ő tt Prágában egy elitr ő l szóló workshopot tartottak, ahol J. Pakulski vázolta a„szendvics” koncepcióját. Eszerint a nemzeti elitek szerepe a posztszocialista átalakulási folyamatban els ő sorban a küls ő (nemzetközi) és a bels ő(nemzeti), speciálisan társadalmi folyamatok és nyomások közti – szociális szükségleteket és érdekeket kifejez ő – közvetítés. A posztszocialista politikai és részben gazdasági elitek azonban inkább fregmentáltak, s ő t megosztottak és nem egységesek. A társadalmi elitek bels ő komponensei egy vagy több, az átalakulás folyamatát befolyásoló nemzetközi er ő höz köt ő dnek. Ezen er ő k többsége geopolitikai jelleg ű. Az egyik ilyen er ő teret a nemzetközi gazdasági intézmények és nemzetközi vállalatok, az észak-amerikai t ő ke és az Egyesült Államok adminisztrációja, valamint a nemzetközi szervezetek kombinált hatásaként határozhatjuk meg. Ezekre általában a globalizáció alakító erejeként szoktunk utalni. A másik tényez ő egyértelm ű en az Európai Unió, széles gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális intézményi hálózatával, és az európai gazdaság. Bár a régi EU-tagállamok érdekei és a posztszocialista országokhoz való kapcsolataikban – összességében és egyenként is – eltérések vannak, azért az európai közösség viszonylag egységes hatást gyakorolt a posztszocialista társadalmakra. Nem elhanyagolható Németország hatása ezen országokra. A szovjet blokk legy ő zése ellenére a hidegháború utolsó hullámában és azon feszültségek ellenére, amelyek továbbra is megmaradtak a volt Szovjetunió utódállamai és más posztszocialista országok között, senki sem tagadhatja Oroszország továbbra is fennálló politikai és katonai befolyását, valamint gazdasági súlyát a nemzetközi és európai ügyek bizonyos területein. Oroszország befolyása a harmadik geopolitikai tényez ő. Lehet, hogy gyengébb az el ő z ő kett ő nél, de mégis befolyásolja a posztszocialista országokban zajló eseményeket, gazdaságuk és politikai elitjük bizonyos szegmenseinek viselkedését. A három er ő teljes geopolitikai befolyásolási ággal összehasonlítva, csak másodlagos jelent ő ség ű ek más források, beleértve például az Egyesült Nemzetek vagy az ázsiai nagyhatalmak befolyását. Az európai posztszocialista országok társadalmában az elitek szegmensei szintén a bels ő osztály, réteg, etnikum, ágazat, régió, település, vallás, generáció szerint tagozódó különböz ő csoportokhoz köt ő dnek. Ez a hagyományból, ideológiából, a csoport tagjainak és támogatóinak társadalmi összetételé37

b ő l és az alapvet ő célkit ű zésekb ő l is fakad. Akik a politikai rendszer vezet ő pozíciói közül szeretnének maguknak egyet megszerezni, azoknak bizonyos mértékig a priori át kell lépni az ideológiai álláspontjukat és hagyományos társadalmi gyökereiket annak érdekében, hogy a hagyományos tömegtámogatásnál szélesebb támogatást szerezhessenek. Egyéb jelenségek is ilyen viselkedéshez vezetnek, például a centrista(bal- és jobboldali centrista) pártok kicsit rugalmasabb programja, vagy olyan próbálkozások, hogy bizonyos történelmi helyzetek révén a dönt ő pillanatban pártoknak vagy mozgalmaknak lehet ő séget adjanak sokkal szélesebb támogatás megszerzésére, mint ami ideológiájuk vagy programjuk alapján várható. Ez utóbbi jelenség gyakran fordul el ő a kevésbé stabil, radikális vagy akár„forradalmi” változások során, mint ahogy az a „bársonyos forradalmakban” megfigyelhet ő volt, ahol az átmeneti gy ő zelmet követ ő en a neoliberális pártok importált programjaikkal gyors gazdasági növekedést és magasabb életszínvonalat ígértek cserébe a sokkterápia azonnali megvalósításának elfogadásáért vagy legalábbis tolerálásáért. A másik lehetséges út, amelyen keresztül a pártok és mozgalmak hirtelen széles támogatást szerezhetnek, anélkül, hogy hagyományokra vagy ideológiai befolyásra támaszkodnának, a közvélemény nyilvánvaló csalódásán, illetve a hagyományos, hatalmon lév ő pártok diszkreditálásán keresztül vezet. Ebben az esetben elképzelhet ő a radikális vagy széls ő séges populista mozgalmak hirtelen megjelenése a normálisan m ű köd ő demokratikus rendszerekben is. Tiltakozhatunk az ellen, hogy milyen hangsúlyt fektetnek ezekre a jelenségekre a posztszocialista átalakulásokkal kapcsolatban, az azonban igaz, hogy ezek a jelenségek a stabil demokráciákban is el ő fordulhatnak, különösen a radikálisan változó nemzetközi vagy belföldi körülmények, vagy a stratégiai válasz miatt. De az is igaz, hogy a posztszocialista országokban az ilyen jelleg ű események lényegesebben gyakoribbak, mint a fejlett európai országokban. Ez részben a demokratikus rendszerek instabilitásának tulajdonítható, amely többek között a téves, rendkívül liberális, anarchista demokrácia-koncepcióból táplálkozik, részben pedig a szovjet birodalom bukását követ ő en a változó küls ő befolyás erejének, az els ő reformlépések kényszer ű radikalizmusának, valamint a rendkívül komplex párhuzamos megoldások követésének gyakorlatából adódik, amelyekkel az óriási politikai, gazdasági és kulturális problémákat kívánták megoldani. A különböz ő politikai tényez ő k és különösen a reprezentatív politikai elitek ingatag viselkedésének magyarázatai bizonyos mértékig mind helyénvalók. Ugyanakkor a zavaros politikai, gazdasági és társadalmi fejl ő dések Európa posztszocialista országaiban a következ ő kre is visszavezethet ő k: a komoly politikai tényez ő k és vezet ő k számára nem fizet ő dik ki, ha nagymértékben eltérnek a legfontosabb támogatóik és saját hagyományuk, saját ideológiájuk és történelmi programjuk tartalmától és igényét ő l. Ha ilyen irányú változásokra szükség van, a társadalmi támogatás elvesztését egyetlen módon lehet minimalizálni: ha a politikai elit teljes mértékben nyitott és ő szinte, és a politikai vezet ő k könnyen érthet ő módon elmagyarázzák azokat az okokat és következményeket, amelyek az esetleges stratégiai változások után bekövetkeznek, és garantálják, hogy a stratégiai változások nem vezetnek súlyos károkhoz. Megvalósításuk sok38

kal inkább javítani fogja a társadalom életének min ő ségét(valami ehhez hasonló történt akkor, amikor a balközép politikai pártoknak – kormányzatra kerülésüket követ ő en, az 1990-es évek közepén – meg kellett magyarázniuk az els ő sorban európai külföldi gazdasági t ő ke importját). A politikai elitek fregmentálódása az európai posztszocialista társadalmakban lényegesen eltér egymástól mind az alapvet ő és viszonylag stabil jellemz ő ket, mind rugalmas változatait tekintve. Az elitek tagjai közti kapcsolat, együttm ű ködésük mértéke, kompromisszumaik, nyereségeik és veszteségeik, harcuk és versengésük, és természetesen a lakosságra való befolyásuk ereje, amely mind programjuk stratégiájának és taktikai min ő ségének, mind vezet ő egyéniségeik személyes tulajdonságainak származéka, valamint a különböz ő hosszúságú szakaszokat meghatározó tényez ő k(általában a választások eredményét ő l függ ő en) determinálják, hogy milyen stratégiát követnek az országok, és hogyan alakítják társadalmi rendszereiket a feltételezett és igen komplex átalakulási céljaiknak megfelel ő en. Jelenleg a legtöbb posztszocialista országban a társadalmilag és politikailag„kettévágott hajó, amely nem tud hajózni” helyzete a jellemz ő: a legfontosabb társadalmi és politikai tényez ő k aligha képesek vagy hajlandók együtt keresni és megvalósítani az optimális vagy legalább kompromisszumos megoldásokat. Többek között ez az oka az országok fejl ő dési tendenciáiban a hirtelen és néha zavaros változásoknak. Senki sem mondhatja meg, hogy ilyen helyzetben a kérdéses országoknak nincs szüksége arra, hogy elitjeik a fejlett Európából és a kulturálisan és társadalmilag lemaradott tömegtársadalmak között közvetítsenek és fenntartsák a további modernizáció érdekében a társadalmi kohéziót. 3 Az elitek viselkedésének modelljét feltehet ő leg a konszenzus- és pragmatizmussegít ő tendenciához kellene hasonlítani, beleértve az európai és nemzeti jelent ő ség ű fontos kérdésekben hozott kompromisszumok el ő segítését is – amit Szomolányi Szonja az„elitek fokozatos konvergenciájának” nevezett. Az EU-tagság az egyik legfontosabb egységesít ő és stabilizáló tényez ő, amely segíti az átalakulási folyamatok el ő rehaladását. A tagállamok közti növekv ő különbségek és az Európai Alkotmánnyal és a liszszaboni stratégia értelmezésével kapcsolatos eltér ő politikai áramlatok az Európai Unióban lényegesen gyengítették ezt az egységesít ő és stabilizáló hatást. 3. A gazdasági és politikai elitek születése, fejl ő dése és jelenlegi struktúrája a Cseh Köztársaságban 3.1. A gazdasági elit A gazdasági, történelmi és szociológiai adatok elemzései 1994-t ő l 2005-ig 4 azt mutatják, hogy Csehszlovákiában és a Cseh Köztársaságban az új gazdasági elit alakulása mélyen gyökerezik az államszocialista vezet ő elit abszolút többségének összetételében, viselkedésében és attit ű djeiben.(Lásd Machonin 2005; Machonin and Tu č ek 1994, 1996, 2000, 2002; Machonin, Tu č ek and Gatnar 1995; Machonin, Š ť astnová et al. 1996; Tu č ek et al. 2005.) Véleményünk szerint ez azt jelenti, hogy az elit tudatában volt a) a cseh gazdaság gyengeségének a gyors gazdasági fejl ő dést mutató országok vi39

szonylatában; b) azoknak a hátrányoknak, amelyek a tervutasításos gazdasági rendszer korlátozott döntéshozatalából adódtak; és c) a nyilvánvaló jövedelembeli eltéréseknek a nyugati menedzserek béreihez képest, nem beszélve a t ő kéb ő l származó nyereségekr ő l és gazdagságról. Különösen a fiatalabb és középkorú, magasabb végzettség ű menedzserek, a gazdasági hierarchia középszint ű vezet ő i – függetlenül attól, hogy a kommunista párt tagjai voltak-e vagy sem – voltak elégedetlenek helyzetükkel, és annak lehet ő ségével, hogy magasabb, egyel ő re a régi és h ű séges kommunista káderek által elfoglalt pozíciókba kerüljenek. A GAZDASÁGI ELIT FEJL Ő DÉSÉNEK TÖRTÉNELMI SZAKASZAI Az átalakulás els ő szakaszában a posztszocialista gazdasági elit jelentékeny többsége – amely az államszocialista vezetés legfels ő és középs ő szintjének folyamatosan és aktívan meglév ő, nem diszkreditált(és ezért az államszocializmus idején kevésbé, 1989 után er ő sebben befolyásos) tagjai voltak – kulcsfontosságú szerepet játszott a privatizációs folyamatban, és maximálisan profitált annak uralkodó nemzeti jellegéb ő l. Egy 1994-es 5 elitkutatás szerint 1994-ben a gazdasági elit kétötöde volt tagja korábban az államszocialista elitnek, bár nem szükségszer ű en ugyanabban a beosztásban. A másik háromötöd az úgynevezett új gazdasági elit: 30%-uk 1989-ben különböz ő vállalatokat, vállalatrészeket vezetett, azaz közel voltak az elithez, 55%-uk középszint ű vezet ő volt, és csak 15%-uk igazi új tagja az 1989 utáni vezet ő i vagy t ő ketulajdonosi struktúráknak (Tu č ek 1996). Ezek az eredmények megtévesztik az elit körforgás hipotézisének általános érvényességét(Szelényi és Treimann 1991). A megtévesztés alól kivételek azok az új tulajdonosok, akik a kárpótlás során jutottak új pozícióba. Bár Csehszlovákia – más posztszocialista országokhoz képest nagyobb arányban –, a privatizáció számottev ő részét ebben a formában bonyolította, mégis korlátozott azoknak a kárpótoltaknak a száma, akik saját vagy szüleik vállalkozását vitték tovább, és szinte elhanyagolható azoké, akik közülük a gazdasági elit tagjává váltak. Nem bizonyult széles körben igaznak az a feltételezés, hogy a régi politikai t ő ke új politikai t ő kévé való konverziója terjed el, annak ellenére, hogy több ilyen eset fordult el ő. 1994-ben a volt kommunisták aránya a régi gazdasági elit körében 95% volt, a régi újak körében 83% és az újak körében 53%(Tu č ek 1996). Az 1999-es felmérés 6 adatai azt bizonyítják, hogy ezek az arányok mintegy 25%-kal csökkentek, míg a jelenlegi elit korösszetétele azt jelzi, hogy ez a tendencia nagy valószín ű séggel folytatódik. 7 A súlyos gazdasági és társadalmi nehézségek, valamint az általános elégedetlenség szintjének emelkedése 1995–1998 között; a törvénytelen és/vagy erkölcstelen cselekedetek nyilvánvaló megléte a régi/új gazdasági elit nem elhanyagolható részénél; a kormány összetételének hasonló változásai(1997–98) és a gazdasági és társadalmi stratégia változásai; a privatizált bankok, nagy iparvállalatok és egyéb cégek sorozatos cs ő dje; a külföldi, különösen európai t ő ke egyre nagyobb beáramlása, és ezzel együtt a külföldi menedzsmentek Csehországba települése; az EUtagság tárgyalásának megkezdése; a fokozatos generációváltás, a fiatalabbak és képzettebbek és/vagy újabb tapasztalatokkal rendelkez ő k, magasabban képesített káderek javára – 40

és egy sor más tényez ő 8 eredményeképpen a 20. század végén viszonylag radikálisan visszaesett a régi új gazdasági elit jelentékeny része, az, amelyik kompromittáltatta magát a társadalom új körülményei között. Akkor, amikor számos prominens jobboldali gazdaságpolitikában is érintett politikus bukására sor került, a régi új politikai elithez tartozó topmenedzserek nagy részének is el kellett hagynia állását annak ellenére, hogy a privatizációs tevékenységek törvényellenes jellegét az esetek többségében nem lehetett a cselekedetek idején hiányzó szükséges jogszabályok miatt bizonyítani(er ő s a gyanú, hogy szándékos volt a vonatkozó jogi rendelkezések bevezetésének ismert elhalasztása a tulajdonképpeni privatizációs folyamat utánra, és a neoliberális privatizációs stratégia a sokkterápia része volt). A rend ő rség és az igazságügyi rendszer munkája fokozatosan egyre hatékonyabb lett, és így több csalárd viselkedésre utaló esetet fel lehetett deríteni, most már els ő sorban az újgazdagok körében, akik a privatizációs folyamatból emelkedtek ki. A következ ő években a menedzserek korosodásának természetes folyamata fokozatosan kizárta a gazdasági tevékenységekb ő l azokat a menedzsereket, akik az 1960-as évek reformfolyamatában részt vettek, és a Zeman vezette kisebbségi szociáldemokrata kormány gazdaságpolitikáját segítették. Ugyanakkor, folytatódott a sikeres privatizálók felemelkedése. Közülük sokan a legmagasabb elit tagjává váltak. A Z 50 LEGGAZDAGABB CSEH Érdekes információt nyújt e kérdésr ő l az 50 leggazdagabb cseh névsorának áttekintése, amit 2002 végét adtak ki az egyik legnagyobb nemzeti napilap magazinmellékletében. Eszerint az 50 közül 23-an 40 évesnél fiatalabbak voltak(6-an profi sportolók aktív karrierjük vége felé), 15-en 40–49 év között, és csak 10-en voltak az 50–59 éves korcsoportban. Az id ő sebb generációból csak ketten voltak a listán, mindketten kárpótoltak és korábbi disszidensek. Ezenkívül, a listán volt egy családi vállalat viszonylag fiatalabb örököse is(nem meglep ő, hogy a leggazdagabb emberek listáján csak egyetlen n ő akadt). A listán egyetlenegy férfi tartozott az id ő sebbek közé és a régi új politikai elithez, aki ügyvédként, társadalmi és politikai t ő kéjét kihasználva szerzett számottev ő gazdasági t ő két. Egy másik fiatalember karrierjét azzal használta ki, hogy az államszocialista ifjúsági szervezet vagyonát kezel ő alapnál dolgozott. A listán négyen 1989 után tértek vissza Csehszlovákiába nagyobb t ő kével. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi cseh gazdasági elit dönt ő többsége újgazdagnak tekinthet ő 9 (az áttekintésb ő l kizárták a nem cseh és nem szlovák nemzetiség ű menedzsereket vagy t ő ketulajdonosokat). Természetesen szó sincs arról, hogy a legmagasabb gazdasági pozícióban vagy ahhoz közel lév ő k ne vettek volna részt a Szelényi Iván által„kapitalizmust csinálunk t ő ke nélkül” nevezett folyamatban(Eyal, Szelényi and Townsley 1998). A liberalizáció és privatizáció folyamatában, amely az 1990-es évek második felében és az új évszázad elején tartott, a régi új vagy új nagyvállalatokban ezek az emberek igazi t ő késekké váltak, teljesen normálisan m ű ködtek a belföldi és nemzetközi piacokon, függetlenül vegyes összetétel ű korábbi pályafutásuktól, bár tevékenységüket néhány tényez ő(lásd ké41

s ő bb) bizonyos mértékig korlátozta. A sportolókon kívül, akiknek zöme csak az üzleti elit tagja lett, három újonnan érkez ő maradt, akik középszint ű vezet ő ként kezdtek az iparban, épít ő iparban, közlekedésben, kereskedelemben stb. A bankszektorban, privatizációs alapoknál, t ő zsdén, pénzügyi vállalatoknál és ingatlanügynökségeknél 12-en, a külkereskedelemben ketten, egy a mez ő gazdaságban, egy a gyógy- és termáliparban, ketten a média és show businessben, kett ő állami hivatalban, és kett ő igazi selfmade-man volt. De a jelenlegi gazdasági elitben elfoglalt helyük a rendelkezésre álló t ő ke mennyisége és viselkedési formáik szerint kétségkívül, más hasonló státusúakkal együtt, a fejl ő d ő t ő késosztály magját képezik. E szempontból nem találtunk olyan tulajdonságokat, amelyek megkülönböztetnék ő ket a polgári forradalomban kialakult in statu nascendi t ő kés osztályoktól. Csehország esetében, sok más posztszocialista átalakuláshoz hasonlóan, e csoport lehet ő ségeit és jelent ő ségét két tényez ő korlátozza. Egyrészt a külföldi t ő ke nyilvánvaló hegemóniája, amit a kortárs gazdasági elit körében els ő sorban(de nem kizárólag) cseh származású menedzserek képviselnek, és akik gazdasági befolyása külföldi megbízatásuk alapján valószín ű leg er ő sebb, mint akár a leggazdagabb cseh t ő ketulajdoné vagy menedzseré. A cseh üzletemberek osztályhelyzetét korlátozó második tényez ő a komoly mérték ű állami beavatkozás, a múlt évtizedb ő l származó jogalkotói„játékszabályok”, amelyek két szociáldemokrata választási gy ő zelem eredményei. Ugyanakkor az er ő s gazdasági résztvev ő k helyzete és befolyása lényegesen javult az elmúlt években, érdekeiket gyakran lobbizással érvényesítik, néha korrupcióval, amelyet az állami közigazgatásnak még nem sikerült kell ő képpen kezelnie. A gazdaság versenyképességére és modernizálására helyezett növekv ő hangsúly, az Európai Unió részér ő l a cseh gazdasági jogalkotásra nehezed ő nyomással párhuzamosan, valamint a külföldi t ő ke növekv ő befolyása a nemzetgazdaságra, felgyorsították a gazdasági elit generációs váltását, a végzettségbeli és attit ű dökben való változását. Ö SSZEHASONLÍTÁS 1994 ÉS 2002 KÖZÖTT A gazdasági elit összehasonlítására 1994-et és 2003–2004-et választottuk. 10 A gazdasági elit mintavételezése a legnagyobb és legfontosabb cégek listájából készült, magas szint ű képvisel ő ket választottunk, akik a két felmérésben hasonló kérdésekre válaszoltak, lehet ő vé téve az összehasonlítást. Az elitfelmérés mintavételezésének teljes reprezentativitására vonatkozó vitát mell ő zve, a két felmérés eredményei nagyjából megfelelnek az ismert történelmi tényeknek és szociológiai adatoknak, amelyek a társadalom egészére és a cseh gazdasági és politikai rendszerre vonatkoztak, és lehet ő vé tették ezen el ő adásban az értelmezést. Az összehasonlítás els ő eredménye, hogy a férfiak aránya a gazdasági elitben az 1994. évi 90%-ról 80%-ra csökkent. Ez megfelel annak az ismert ténynek, hogy némileg n ő tt a n ő k aktivitása a magángazdaságban. A n ő k végzettségi és szakmai lehet ő ségei még mindig messze nincsenek kimerítve, és várhatóan aktivitásuk tovább er ő södik. A korstruktúrára vonatkozó adatok is fontosak és nagyon érdekesek. 42

1. táblázat A cseh gazdasági elit korstruktúrája 1994-ben és 2003–2004-ben Korcsoportok Év Elit típusa 60+ 55–59 50–54 45–49 40–44 35–39 –35 1994 régi+új+ új 6,4 11,1 21,1 22,3 17,9 12,3 8,9 2003–2004 kortárs 12,8 14,0 10,5 12,8 16,3 18,6 15,1 Forrás: Data 1994, 2003/4. Bár a két összehasonlításban részt vev ő cseh gazdasági elit átlagéletkora megközelít ő leg azonos maradt(kb. 46 év), a táblázat világos különbségeket is mutat. Az átalakulás els ő szakaszában a gazdasági elitben a középkorúak domináltak, a fiatalok aránya alacsony, és a legid ő sebb tagok aránya csökken az államszocialista elit hitelt vesztett részének kiválása miatt. Az 1994-ben középkorúak már id ő sek lettek 2004-re, és a fiatalabbak aránya id ő közben lényegesen emelkedett. A vezet ő üzletemberek természetes cseréje az üzleti elit struktúráiban normális változási mintává vált. A gazdasági elit végzettségi struktúrái az átalakulás során: 2. táblázat A cseh gazdasági elit legmagasabb végzettségi szintjei 1994-ben és 2003–2004-ben Év Elit típusa 1994 1994 2003–2004 régi régi+új+ új összesen Forrás: Data 1994, 2003/4. Fiatal jelölt 2,4 0,8 0,7 Középfok 22,6 13,8 17,3 Egyetem/ posztgraduális 75,0 85,4 82,0 1989-ben csak az 1950-es évekre jellemz ő „munkásigazgató” rendszer maradt fenn, de a káderek kinevezésének politikai jellege miatt még mindig nem volt kielégít ő a fels ő fokú végzettséggel rendelkez ő k aránya, (egyoldalú, az új feltételeknek nem megfelel ő a menedzserek szakképesítése). 1994ben ez egyértelm ű en javult. A kiválasztott nagyvállalatok képvisel ő inek mintája alapján megfigyelhet ő, hogy 2003–2004-re csak kismértékben csökkent a fels ő fokú végzettség ű ek aránya, e csökkenés er ő sebben kiviláglik a középszint ű vezet ő kre is kiterjed ő szélesebb mintából. Az ilyen jelleg ű csökkenés jelzi, hogy az alacsonyabb végzettség ű új t ő ketulajdonosok és menedzserek felfelé irányuló mobilitása a munkaer ő piac liberalizálásából ered. Ez a végzettségen kí43

vüli egyéb tulajdonságok figyelembevételének lehet ő ségét nyitotta meg, például a vállalkozói készségek és/vagy kockázatvállalás, azaz a kvalifikáció nem szükségszer ű en kapcsolódik az iskolai végzettséghez. K VALITATÍV MÉLYFELMÉRÉS A kortárs gazdasági elit dönt ő en(neo)liberális 11 , támogatja az EU-tagságot, és annak pozitív hatását a cseh gazdaságra. 2004 utolsó negyedévében és 2005 elején 12 Petr Hartoš, a Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete megbízásából egy rövid kvalitatív mélyfelmérést végzett a vállalati elit és gazdasági szakért ő k 17 tagja körében a Cseh Köztársaság európai uniós csatlakozásának hatásairól. A felmérés résztvev ő i pozitívan értékelték az EU-tagság eredményeit, és annak különböz ő szempontjait. Leggyakrabban az ország szélesebb európai gazdasági térhez való csatlakozását jelölték meg, a strukturális és más EU-alapok gazdasági hatását, az európai cégekkel való szoros együttm ű ködést és azok csehországi beruházási tevékenységét, a cseh gazdaság és export növekedését, versenyképességét, a bérek és az életszínvonal növekedését, a termékek és szolgáltatások szélesebb választékát, azt, hogy a várt gyors áremelkedésre nem került sor stb. A várt vagy részben tapasztalt elmozdulások a válaszadók véleménye szerint jótékonyan befolyásolják a Cseh Köztársaság nemzetközi súlyát és növelik az ország vonzerejét. A résztvev ő k legalább fele a gazdasági hatások mellett pozitívan értékelte a várt, vagy már valós egyéb következményeket is, amelyeket az egyik válaszadó„civilizációs hatásoknak” nevezett. Az ország csatlakozása Európa fejlettebb részéhez, ahol sok ország sok tekintetben ideális modellje a cseh jöv ő nek, az EU-intézmények szisztematikus nyomása lényeges impulzusnak tekinthet ő a cseh társadalom oktatási és technológiai szintjének emeléséhez. Az Európai Unió pozitív hatását a jogalkotás, a jogállamiság érvényesítése, a vállalkozói légkör és a demokratikus politikai kultúrára gyakorolt hatásban látták. Csak ritkán említették a jóléti állami politika és a részvételi demokrácia pozitív hatását. Bár az er ő sen euroszkeptikus nézetek a nemzeti szuverenitás korlátozásáról csak ritkán jelentek meg, a vállalati szerepl ő k és/ vagy szakért ő k egyharmada szkeptikus volt az Európai Unió jelenlegi m ű ködésével és túlzott optimizmusával kapcsolatban, és néhány általános uniós vonást negatívnak tekintettek. A kritika két problémára utalt: a) az európai intézmények bürokratikus és túlzottan bonyolult jogi és adminisztratív felfogása az egyes tagállamok problémáival kapcsolatban (különösen az új tagállamokkal) a társadalmi valóságok és szükségletek és érdekek terén; b) túlzott nyomás a nemzetgazdaságokon belül a szabályozó és újraelosztó tevékenységekre. Sok válaszadó említette az EU-csatlakozás és az el ő csatlakozási felkészülés negatív következményeit: a fejlettebb országok nyomása a piacra mind a vállalatokat, mind a munkaer ő t illet ő en a növekv ő munkanélküliség, a cseh munkaer ő kivándorlási korlátozásai, a gazdaság hagyományosan nemzeti ágazatait fenyeget ő veszélyek, a nemzeti cégek külföldi kézre kerülése, nem kielégít ő mez ő gazdasági támogatások, a kisvállalko44

zások túlzott terhei, a bevándorlás terjedése, az országon áthaladó fuvarszállítmány növekedése, agyelszívás, a jóléti állam túlzott terjeszkedése, a mez ő gazdasági politika stb. A felmérésben részt vev ő üzletembereket és szakért ő ket megkérdezték az EUcsatlakozás társadalmi következményeir ő l is. Körülbelül egyharmaduk nem adott választ, vagy semlegesen válaszolt(például a közvetlen következményeket némileg negatívan, a hosszú távúakat pozitívan értékelte). Néhány válaszadó hangsúlyozta a gazdasági növekedés, a bérnövekedés, a cseh korona er ő södésének és a munkanélküliség csökkenésének pozitív társadalmi hatását stb. Mások véleménye szerint az életszínvonal átlagos emelkedése ellenére a legfontosabb szociális kihatás a szociális különbségek, és a társadalmi és politikai feszültségek növekedése lesz. Az egyik válaszadó szerint majd választani kell a tömeges szegénység és a középosztály növekedése között. Néhány válaszadó félt a túlzott újraelosztástól, a jóléti állam modelljének nem megfelel ő alkalmazásától és a nemzeti adósság növekedését ő l. A válaszadók különböz ő megoldásokat vázoltak e problémákra: a közfinanszírozás konszolidálása, az egészségügyi és a nyugdíjrendszer reformja. A harmadik kérdésre a válaszadóknak a cseh kormánynak szóló javaslatait kellett megfogalmazni, hogyan oldanák meg a csatlakozási folyamatban felmerül ő problémákat. Az egyik csoport figyelmeztetett a globalizációs nyomás er ő södésére két területen: a) a nemzeti szuverenitás védelme az egalitárius és egységesít ő tendenciákkal szemben; és b) ellenállás a szabályozással és újraelosztással szemben. Az egyik válaszadó rendkívül szkeptikusan fogalmazott arról, hogy mennyire képes a cseh kormány a nemzeti érdekeket az ország európai integrációs folyamatának közepette megvédeni. Ugyanakkor, más ajánlások szerint az országnak ki kell használni az európai integrációt, hogy er ő södjön a liberalizmus és individualizmus, és háttérbe kerüljön a kollektivizmus. Szerencsére a legtöbb részt vev ő lényeges és koncepciózus javaslatokkal állt el ő a kormánynak a tudásalapú gazdaságra, az oktatási rendszer szerkezetátalakítására, az igazságügyi rendszer reformjára, idegen nyelv tanulásra, a demográfiai helyzetre és egyéb, a folyamatos modernizációban fontos kérdésekre vonatkozó er ő feszítéseire koncentrálva. A cseh társadalom problémáit jól ismer ő kis csoport nézeteit röviden összefoglalva látható, hogy a cseh gazdasági elit tulajdonképpen javarészt pozitív attit ű döt mutat az európai integrációval kapcsolatban és támogatja a további stratégia dönt ő en liberális koncepcióját. Ugyanakkor, szignifikáns kritika érte részben az Európai Unió politikáját és különösen a cseh kormány politikáját. A GAZDASÁGI ELIT 2002BEN Hála a fenti CESES kutatócsapatnak, lehet ő ségünk nyílt arra, hogy az adatokat a gazdasági élet tagjainak szélesebb mintájával egészítsük ki. Az els ő érdekes információ az európai tagsággal kapcsolatos érzések intenzitását mutatja az üzleti elit tagjai körében. A válaszadók 20,5%-a jelentette ki, hogy nagyon er ő sen támogatja az uniós tagságot, 45,6%-uk er ő sen támogatja, de 25,8%-uk csak kevéssé és 7,9%-uk egyáltalán nem. A pozitív válaszok kétharmada már kielégít ő 45

nek t ű nik. Mégis, ez az érzés lényegesen magasabb arányban van jelen a kulturális és politikai elit körében. Talán a külföldi verseny speciális problémái és az Európai Unió szabályozói tendenciái magyarázzák ezt az enyhe eltérést. A megkérdezettek válaszoltak arra a kérdésre, hogy várhatóan a Cseh Köztársaság mely területeken és milyen mértékben er ő síti az Európai Uniót. Egyrészt ezek a válaszok is az üzleti elitre jellemz ő információt adtak: 27%-uk szerint ez els ő sorban az oktatás terén, 18,4%-uk kreativitásban, készségekben és a munkaer ő rugalmasságában, 11,2%-uk kultúrában és a szellemi területen, 2,6% a történelmi tapasztalatokban, 9,9% a stratégiai viselkedésben, 8,6% a tervezés és szolgáltatások min ő ségében, és 22,4% egyéb területen látja a pozitív cseh hatást. Ez nem t ű nik túlzónak a cseh vállalkozások pozitív szerepével kapcsolatban az európai gazdaságban. Másrészt a cseh elit egésze(beleértve üzletembereket, politikusokat, a kultúra és a tömegkommunikációs szakembereket) kell ő en magabiztos a nemzeti szint ű szerepével kapcsolatban. A cseh elit 80,5%-a biztos abban, hogy képes mobilizálni az embereket a jobb jöv ő érdekében, 59,4%-uk gondolja, hogy az elit kell ő akarattal rendelkezik az ország modernizálásához. Amikor az elit bels ő tulajdonságairól kérdeztük ő ket, szkeptikusabbak voltak. Ez különösen igaz a vállalati elitre, 49%-uk szerint a cseh elit els ő sorban saját érdekének védelmével és biztosításával foglalkozik, és 41,7% ismerte el, hogy az elit tagjai pozíciójukat kapcsolataiknak és ismeretségeiknek köszönhetik, 74,2% jelezte, hogy túl szorosan kapcsolódnak az ismeretségi hálózatokhoz és kölcsönös szívességekhez. Nem meglep ő, hogy még a gazdasági elit tagjai is úgy vélték – bár nem ugyanolyan mértékben, mint a politikai elit –, hogy az elitek és a lakosság között egyre nagyobb a feszültség; 14%-uk határozottan egyetért ezzel, 39% némileg egyetért. Az üzleti elit ideológiai hozzáállására vonatkozó információt az üzleti elitnek a f ő politikai pártok iránti szimpátiájából nyerhetünk: 40,3%-uk kijelentette, hogy a vezet ő ellenzéki jobboldali polgári demokratikus pártot támogatja, 5,4% a kisebbik jobboldali koalíciós pártot, a Szabadságuniót. A szociáldemokraták csak 11,4%-uk szimpátiáját élvezik. A Kereszténydemokrata Párt és a kommunisták befolyása marginális. 29,5% semmilyen politikai tényez ő t nem támogat. A politikai orientáció struktúrája szerint, az üzleti elit leginkább jobboldali orientációjú, és e tekintetben hasonlít a média vezet ő képvisel ő ire. Ez határozottan ellentmond a bevezet ő ben mondottaknak, amely szerint a cseh gazdasági elit dönt ő en liberális orientációjú. Hozzá lehetne tenni, hogy a Cseh Köztársaságban e csoport liberalizmusa elvileg az ország gazdasági problémáinak neoliberális megoldását jelenti. A bevezet ő kijelentéseket illet ő en, amelynek nyomán az Európai Unióval kapcsolatos pozitív nézetek dominálnak az üzleti elit tagjai körében, a felmérés további eredményei azt mutatták, hogy: az üzleti elit tagjainak 56%-a jelentette ki, hogy az Európai Unió rendkívül fontos a további társadalmi fejl ő dés szempontjából. Ez az arány szignifikánsan magasabb, mint a cseh elit egyéb szegmenseiben. Rendelkezésünkre áll egy másik adatsor is. A Cseh Köztársaság Tudományos Akadémiájának Szociológiai Intézete(projektvezet ő M. Tu č ek) 2004–2005-ben felmérést végzett a cseh üzleti elit körében 470 válaszadóval. A mintában a 20 munkavállaló46

nál többet foglalkoztató vállalatok igazgatói és igazgatóhelyettesei vettek részt. A felmérés világosan mutatja, hogy a mintavétel eredményeit nem lehet az 1994-es vagy 2003–2004-es adatokkal való összehasonlításra használni. A vállalati elit koncepciójához közelálló érdekes azonosítók alkalmazása érdekében, a vezet ő gazdasági egységek vagy vállalatok tulajdonosainak és vezet ő inek almintájára összpontosítottunk. Ennek a csoportnak 85%-a férfi, 75%-a fels ő fokú végzettség ű, 74%-a a legmagasabb végzettségüknek megfelel ő szakmában m ű ködik. Önmagukat a lakosság fels ő-középosztályához vagy fels ő rétegéhez sorolták. A csoport 75%-a er ő sen vagy közepesen érdekl ő dik a politika iránt, 32%-uk politikai orientációja baloldali vagy balközép, 20%-a semleges, 48%-a jobboldali centrista vagy jobboldali. Az EU-csatlakozást hasznosnak tartotta a vállalata szempontjából 57%, semlegesnek 35%. 75% szerint a külföldi befektetések pozitívak a vállalatuk szempontjából. 82%-nak az a véleménye, hogy a gazdaság komoly hatással van a politikai életre, 75% elismerte, hogy a politika hatása számottev ő a gazdaságra. A válaszadók fele szerint a kormány gazdaságpolitikája lényeges a gazdaságban, míg 43% szerint a kormányzati politikának nincsen semmi kihatása a gazdasági tevékenységekre. A válaszadóknak csak 45%-a vélte úgy, hogy a vállalati elit többé-kevésbé összetartó, míg a fennmaradó 60% szerint a kohézió minimális vagy nem létezik. A kiegészít ő információ elvben megfelel az eddig alkalmazott adatforrásokból nyert ismereteknek. A cseh üzleti elit összetétele, helyzete és attit ű dje az adatforrások komplex leírása szerint megfelel a cseh gazdaság 1999-ben kezd ő d ő stabil és figyelemre méltó fejl ő désének, a küls ő gazdagságnak, az er ő s nyereségnek, a vezet ő tagjai magas fizetésének és az európai gazdaságban betöltött szerepük er ő södésének. Problémát jelent, hogy a gazdasági elit egy része nem rendelkezik fels ő fokú végzettséggel, és nincs kell ő képpen felkészülve a modernizációval és európai integrációval kapcsolatos nehéz feladatokra. Tény továbbá, hogy néhány vállalkozó és menedzser pozícióját megkérd ő jelezhet ő úton szerezte, és ezzel az új körülmények között kevésbé megbízható szerepl ő vé vált. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a gazdasági, s ő t a politikai elit egy részének korrupt viselkedését sem. 3.2. A politikai elit A körforgás elmélete eredeti értelmében – amennyiben a szocializmust megel ő z ő id ő szakokból a volt politikusok és magas rangú tisztvisel ő k vagy leszármazottaik visszatérését jelenti a hatalomba – nem igazolható a politikai elit egészére. Egyrészt a szociális és politikai változások radikális jellege az 1938 óta eltelt id ő szakban bebizonyította, hogy ezek a folyamatok javarészt lehetetlenek. Néhány kivételt jelentett a viszonylag kis létszámú – bár számszer ű leg nem elhanyagolható – csoport visszatérése 1948 után a szám ű zetésb ő l, akik a háborút megel ő z ő és közvetlenül a háború utáni id ő szakok politikusainak leszármazottai. Másrészt a bársonyos forradalom bebizonyította, hogy az igazi forradalom – a hatalmi elitek összetételében, mint a hatalmi elitek dönt ő többségénél, akik a politikában új szerepl ő kként vesznek részt – normál demokratikus folyamatok mentén alakul ki. Elvileg, a régi 47

kommunista elit tömeges reprodukciója a „normalizáció” periódusában(1970–1989) ment végbe.(Néhány reformkommunista a Prágai Tavasz mozgalmából visszatért a politikába, és részt vett a Polgári Fórum és más politikai pártok és mozgalmak, els ő sorban szociáldemokrata mozgalom megalapításában. Az átalakulás kés ő bbi szakaszában, különösen a második választások és Csehszlovákia két országra válását követ ő en, 1993 elején, az 1989 el ő tt hatalmon lév ő kommunisták részvétele gyengült és izolálódott. Els ő sorban az 1989-et megel ő z ő en alacsonyabb pozícióban lév ő kre korlátozódott. Ő k természetesen még most is jelen vannak az összes befolyásos politikai pártban és az államigazgatás legtöbb ágában(hadsereg, nemzetbiztonság és igazságügy). Többen vannak a szociáldemokratáknál mint más pártokban, de általában e párt és történelmi hagyománya – ellentétben a hasonló történelemmel rendelkez ő más országokkal – nem jelzi a Csehszlovákia Kommunista Pártjának cseh részében a folytonosságot. (A káderek folytonosságának speciális esete a Kereszténydemokrata Párt – amely jelenleg a koalíció része – a volt csehszlovák Néppárt kontinuitása, amely az államszocialista nemzeti front tagja volt.) A háborút megel ő z ő szociáldemokrácia újraszületése lehet ő vé tette(és egyben kötelezte) a kommunistákat arra, hogy meg ő rizzék intézményi alapjaikat az újonnan alapított Cseh Kommunista Pártban. E párt elveszítette korábbi, alkotmányosan biztosított befolyását, amelyet Csehszlovákia Kommunista Pártjaként,„vezet ő erejeként” élvezett, de ez a körülmény nem zárta ki a politikai életb ő l, sikerült a pártnak meg ő riznie és fokozatosan er ő sítenie pozícióját a nemzeti politikai(de nem hatalmi) elit demokratikusan alakított(választott) részében, és komoly hatalmi pozícióit megtartotta a helyi hatalmi elitek körében. A parlamenti, regionális és helyi ellenzék 13 befolyásos részét is képviselte, és tagjait els ő sorban a volt rendszer kádertartaléka hatalmi elitjének ideológiája formálja. A viszonylag fiatalabb kommunista politikusok kisebb része(Randsdorf, Dolejs) bebizonyították, hogy reálisabban képesek reflektálni az új politikai helyzetre, és megpróbálják érvényesíteni a mai gondolatokat és politikai stratégiákat, különösen az Európai Unióval kapcsolatban. Semmiképpen sem lenne jó ötlet az új demokráciában kizárni a politikai rendszerb ő l ezt a viszonylag befolyásos radikális baloldali pártot. Befolyását csak egyféleképpen lehet korlátozni, azaz a baloldali demokratikus politikai er ő k létével, amelyek politikája megvédi a munkavállalókat, a szegényeket és a szociálisan kirekesztetteket. A bársonyos forradalom elején felt ű n ő, és a politikai rendszerbe és hatalmi elitbe bekerül ő új szerepl ő k három forrásból érkeztek. Egy részük a külföldi mozgalmakból – a szám ű zetésben lév ő k szövetségében – aktív emberek, akiket volt kommunistákra és liberális vagy szociáldemokrata orientációjúakra lehet osztani, néha akár radikális antikommunista orientációjúakra. A disszidensek száma nem túl nagy, de 1989 novembere el ő tt széles aktív támogatói kört tudtak mobilizálni, els ő sorban a diákok és az értelmiség köréb ő l. Csekély számban közülük csatlakoztak az új politikai struktúrákhoz. A második forrás 1948 februárja után, vagy az 1968 augusztusi megszállást követ ő en a kommunista id ő szakban elítéltek(vagy leszármazottaik). A harmadik – és legnépesebb – forrás a politikai elit számára a társadalmilag aktív középkorú emberek csoport48

ja, akik végzettségük vagy szakmai képességük alapján el ő bbre kívántak lépni a totalitárius politika és tervutasításos gazdaság gátló rendszere után. A disszidenseket kivéve, az újonnan érkezettek többsége a politikában tapasztalatlan és a politikai tevékenységekben képzetlen volt. Néhányuknak a politikai szereplés els ő sorban a jobb gazdasági pozíciók elérésének ugródeszkája volt. Bár a politikai elit új tagjainak többsége minimum középkorú volt – akadtak köztük, mint a radikális politikai változások során mindig – csekély élettapasztalatú fiatalok. Amint a 3. táblázat második és harmadik sora mutatja, legtöbbjük a mai napig megtartotta a politikai elitben való helyét. A hatalmi és politikai elit összetétele id ő vel fokozatosan változott, a felfelé és lefelé irányuló mobilitás, a természetes generációs forgás, és különösen a demokratikus politikai és adminisztratív (bürokratikus) rendszerek nemzeti, helyi és újonnan kialakított regionális szint ű terjeszkedésével változott, az új választások, a politikai pártok változása és a hatalmon lév ő mozgalmakban való részvétel, illetve az ellenség soraiban való harc révén. 1994 ÉS 2003–2004 ÖSSZEHASONLÍTÁSA A politikai elit struktúrájában a legfontosabb változásokat a gazdasági elittel kapcsolatos fenti adatforrással lehet illusztrálni. A nemekkel, a korral és a végzettséggel kapcsolatos adatokra összpontosítunk. A n ő k aránya a politikai elit körében az 1994ben mért 10%-ról a régi és az új vezet ő politikai szerepl ő k körében 23%-ra emelkedett 2003–2004-re. A n ő k részvételének alakulása a politikai rendszerben továbbra is az egyik legfontosabb lesz. 3. táblázat A cseh politikai elit átlagos korstruktúrája 1994-ben és 2003–2004-ben Korcsoportok Év Elit típusa 60+ 55–59 50–54 45–49 40–44 35–39 –35 1994 régi* 27,3 15,2 21,2 24,2 12,1 1994 új 6,1 4,6 17,6 24,3 15,3 13,0 19,1 2003–2004 kortárs 13,6 21,6 16,2 20,3 12,2 8,1 8,2 Forrás: Data 1994, 2003/4. * államszocialista Az els ő két sor összehasonlítása világos eredményt mutat: a régi politikai elit az id ő s emberek telített kategóriájával képezi a kommunista káderek„kemény magját”, akik az országban a vezetést a Varsói Szerz ő dés csapatainak inváziójával, Csehszlovákia szovjet csapatokkal való megszállása után szerezték meg, és a párt megtisztítását követ ő en fiatalabbakkal váltottak fel(az átlagéletkor kb. 54-r ő l 46-ra csökkent). A harmadik sorban lév ő számok a fokozatos, és bizonyos értelemben természetes generációváltást tükrö49

zik az ország vezetésében. A fiatalok csökken ő aránya természetesen nem pozitív információ, különösen, ha összehasonlítjuk a vezet ő vállalati tevékenységekben részt vev ő fiatalok magas arányával.(Az átlagéletkor 48,8-re emelkedett az id ő sebb és középkorú generáció veszélyes arányával, a politikai elit három évvel öregedett, a gazdasági elithez képest, 1994-ben még fordítva volt.) Ez jelzi a fiatalok elfordulását a politikától, ami nagy valószín ű séggel a fiatalok egy részének szociális problémáiban, a fiatal generáció életstílusának és attit ű djének kulturális változásában gyökerezik. E jelenséget befolyásolja a vitathatatlanul alacsony szint ű politikai kultúra, beleértve a politikai vezet ő k képtelenségét arra, hogy világosan ismertessék stratégiai célkit ű zéseiket, és azt, hogy az átalakulás els ő id ő szakában a politikai elitbe került új szerepl ő k nem voltak hajlandók helyet adni a fiatalabbaknak, valamint negatív hatású a politikusok korrupciójának gyanúja is. 4. táblázat A cseh politikai elit legmagasabb iskolai végzettsége 1994-ben és 2003–2004-ben Év Elit típusa 1994 1994 2003–2004 régi* új kortárs Forrás: Data 1994, 2003/4. * államszocialista Jelölt 1,0 2,3 0,7 Középfok 5,0 14,5 17,3 Egyetem/ posztgraduális 94,0 83,5 82,0 A végzettségi szint nyilvánvaló csökkenése 1989-r ő l 1994-re könnyen megmagyarázható. A régi politikai elit tagjainak csak 27%-a rendelkezett standard tanulmányokkal – legtöbbjük a kommunista párt iskoláiban végzett, vagy külföldön tanult, nem beszélve a politikai elit(nómenklatúra) tagjairól, akiket a normalizáció id ő szakában kétségtelenül az ideológiai és politikai hozzáállásuk miatt, és nem szilárd tudásuk alapján neveztek ki. Ez is bizonyítja, hogy a normalizáció rendszere – az 1950-es évek„proletárdiktatúrájával” szemben – tudatában volt a káderek formális végzettsége jelent ő ségének. 1994-ben és 2004-ben a középfokú végzettséggel rendelkez ő k aránya a politikai elit körében normálisnak t ű nik, jelentékeny részük választások révén szerezte pozícióját. A jelenlegi politikai és hatalmi elit végzettségi struktúrája lényeges fejl ő dést mutat az 1950-es évek helyzetével összehasonlítva, amikor a munkásosztály tagjai nagyon fontos szerepet játszottak, de még az 1989-es elittel összevetve is. P OLITIKAI ELITEK 2003–2004BEN A kortárs politikai elitet egy másik módon is jellemezni lehet – ahhoz hasonlóan, ahogy a gazdasági elitet leírtuk, azaz azokkal az attit ű dökkel, amelyekr ő l az elit a CESES50

felmérésben beszámolt. Az európai tagsággal vagy Európával való azonosulás vizsgálatakor a fentiekben említettük, hogy ezek az érzések lényegesen er ő sebbek a politikai elitben, mint a gazdaságiban: 29,4%-a határozottan er ő s érzéseket mutat, 43,1% er ő s, 16,8% gyenge érzésekkel viseltetik az EUtagság iránt. A politikai elit tagjai szerint a Cseh Köztársaság más területeken jelenthet pozitívumot Európának, mint ahogy az üzletemberek gondolták. Ő k a hangsúlyt az oktatásra, a végzettségre, a tudományra, a kulturális és történelmi tapasztalatokra helyezték, de nem tulajdonítottak túlzott jelent ő séget a kreativitás, a készségek, valamint a szolgáltatások és a termelés min ő ségének. A politikai elit nem olyan szkeptikus a cseh elit bels ő jellemz ő it tekintve, mint az üzleti elit. Szignifikánsan kevesebben vélték azt, hogy a cseh elit els ő sorban a saját érdekeik védelmére összpontosít, hogy az elit tagjai ismeretségeknek és kapcsolatoknak köszönhetik pozíciójukat, és hogy túl szorosan kapcsolódnának a kölcsönös szívességekhez és az ismeretségi hálózatokhoz – bár ez utóbbiról 67% kritikusan vélekedik. Ami az elit és a tömegek közti társadalmi feszültség fokozódását illeti, a politikai elit pesszimistább a gazdasági elitnél: 15,5% ért ezzel az állítással egyet, és 46% csak némiképp ért egyet. Lényeges különbség tapasztalható a gazdasági és politikai szerepl ő k között a politikai pártok szimpátiájánál. A Polgári Demokratikus Párt és a cseh szociáldemokraták támogatása csaknem azonos(25,9 és 24,5%). A másik három parlamenti párt(kereszténydemokrata, kommunista és a Szabadságunió), körülbelül 10–10%-os támogatást élvez, de csak a válaszadók 7,7%-a mondta, hogy nem szimpatizál egyetlen politikai tényez ő vel sem. A számok a jelenlegi politikai elit politikai attit ű djét tükrözik(különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ebben a regionális elit is részt vett). Fontosabb azonban a szociáldemokraták politikai helyzete, és az üzletemberek körében meglév ő alacsony támogatottság közti eltérés. Az adatgy ű jtéskor a párt támogatottsága gyorsan csökkent. Igaz, hogy azóta sok minden változott, de még mindig kérdés, hogy a szociáldemokraták népszer ű sége a gazdaság vezet ő i körében növekedett-e. Lehet, hogy az eltérésnek mélyebb gyökerei vannak az elit e két részének„munkamegosztása” szerint. Valami hasonlót mondhatunk arról a meglep ő tényr ő l, hogy a politikusok csupán 39,1%-a szeretné az Európai Unió befolyását tovább er ő síteni az ország fejl ő dése érdekében(emlékeztetünk arra, hogy a vállalati elitnél ez a szám 56% volt). Ez jelzi, hogy az euro-szkepticizmus, vagy az európai integrációval kapcsolatos semlegesség elterjedtebb, mint várnánk, és a Cseh Köztársaság jöv ő jének helyzetét tekintve a politikai elit nem biztos. A gazdasági elittel ellentétben, a jelenlegi politikai elit messze differenciáltabb, s ő t fregmentáltabb a meghatározó viselkedését tekintve, különösen a Cseh Köztársaságot megosztó fontos lehetséges ideológiai felfogások szerint: liberalizmus kontra szolidaritás, az állam szerepe kontra civil társadalom, nacionalizmus kontra európapárti orientáció, az államszocializmus és privatizáció eltér ő értékelése, végül – 1998 óta – a szociáldemokraták jelenlétének értékelése a politikai rendszerben. Kérdés, hogy az ideológiai eltéréseket mennyire magyarázza a cseh társadalom növekv ő szociális differenciálódása? Történelmi és jelenkori tények azt mutatják, hogy a politikai elit különbségei oly élesek és akutak, hogy azok nem látens osz51

tályellentétek nyomására alakultak ki(amelyek a társadalmi kapcsolatokban még nem nyertek hasonló súlyt), hanem a különböz ő politikai szerepl ő k hatalmi harcából erednek. Az alábbi fejezetekben e hipotézist próbáljuk érvekkel alátámasztani. A POLITIKAI ELIT FEJL Ő DÉSÉNEK TÖRTÉNELMI SZAKASZAI Az eddig bemutatott empirikus adatok csak felületes információt adnak a politikai elit néhány jellemz ő jér ő l az 1989 utáni események kezd ő- és végpontjain, és némiképp aktuálisabb képet a jelenlegi attit ű dökr ő l. A cseh posztszocialista nemzeti politikai elitek struktúrájának, és társadalmi, politikai stratégiáinak igazi fejl ő dése sokkal komplexebb és drámaibb volt. Ezt a fejl ő dést három szakaszra bonthatjuk. Az els ő szakasz 1989 november–decemberében kezd ő dött, amikor a kommunistáknak legálisan – bár a tömegtüntetések kényszerítésére – át kellett adniuk hatalmukat a Civil Fórumnak és szlovák megfelel ő jének, a Nép az Er ő szak Ellen Szervezetnek, majd 1990. évi választásokat követ ő en a demokratikus politikai pártoknak, amelyekben széles politikai mozgalmak dezintegrálódtak. E szakasz végét 1992 közepén a Cseh Köztársaságban a jobboldali politikai er ő k gy ő zelme, a Szlovák Köztársaságban a nacionalista populista er ő k diadalmaskodása, és ezt követ ő en Csehszlovákia két külön köztársaságra való bomlása(1993 eleje) jelölte. E két év alatt a kommunistáknak el kellett hagyniuk hatalmi pozícióikat. A Civil Fórumon belül el ő ször a reformkommunisták, kés ő bb a szociálliberálisok –, akik a civil társadalomra és annak kezdeményezéseire támaszkodtak 14 – marginalizálódtak. Ez utóbbi, Vaclav Havel személyében sikeresen megtartotta a Csehszlovák Köztársaság elnökének pozícióját, kés ő bb a Cseh Köztársaság elnökéét, és ezzel a tiszttel járó korlátozott hatalmat. A gazdasági reformok neoliberális módszerét félresöpörték; a polgári jobboldali politikai er ő k hegemóniára törtek, és megállapodtak a szlovák nemzeti populistákkal Csehszlovákia felosztásáról, ezt követ ő en szinte teljes, centralizált ellenő rzésük alá vonták Csehszlovákia nyugati kétharmadát. 15 A Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság megalakulásakor a politikai elit általános eltolódása volt megfigyelhet ő, hiszen a szövetségi kádereket fiatal, köztársasági elit váltotta fel. A második szakasz a szuverén cseh állam megalakításával kezd ő dött, melyet az intézményépítés és az új alkotmány megalkotásának hosszú szakasza követte, majd a szociálliberálisok, kereszténydemokraták és a Polgári Demokrata Párt(1997) 16 ellenzéki er ő inek gy ő zelme fejezett be a neoliberális jobboldal fölött, hamarosan ez után a szociáldemokraták gy ő ztek(1998). A radikális neoliberális gazdasági reform 17 , mely els ő bbséget adott a nemzeti privatizálóknak, el ő ször néhány gyors gazdasági sikert ért el. A kés ő bbiek során drasztikus társadalmi következmények, az újraalakult Szociáldemokrata Párt növekv ő befolyása volt érezhet ő, amely egy Európa-párti, szociáldemokrata orientációjú ellenzéki politikai elit új csoportjának kialakulásához járult hozzá. A párt egyrészt learatta a cseh neoliberális gazdasági reformok és azok társadalmi következményeinek szisztematikus kritikájának gyümölcsét. Másrészt sok kevésbé szignifikáns politikai csoport, beleértve a radikális jobboldali(nacionalista és populista) 52

republikánus pártot, marginalizálódtak. 18 A kommunisták befolyása továbbra is korlátozott maradt. Így a politikai eliten belül stabilizálódott néhány szilárd struktúra, és csak néhány törésvonal volt érzékelhet ő, ami a cseh politikai helyzet egyik legfontosabb vonása más európai posztszocialista országgal összevetve. A harmadik és egyben utolsó szakasz, a kisebbségi szociáldemokrata kormány megalakításával kezd ő dött, amelyet el ő re meghatározott mértékben támogatott a cseh jobboldal, a Civil Demokrata Párt mint meghatározó politikai szerepl ő. E konstelláció a kisebb politikai pártok és mozgalmak, els ő sorban értelmiségiek vezette polgári és politikai kezdeményezéseinek sorát oltotta ki, és nem engedte ő ket a hatalomhoz. Ez magyarázza a cseh társadalom er ő sen szignifikáns Európa-párti irányba való mozdulását. E tendenciát az európai t ő ke behozatala, a modernizáció, az EU-csatlakozásra való felkészülés, és végül maga a sikeres csatlakozás, a szociális feszültségek mérsékl ő dése jellemezte(a nem elhanyagolható strukturális munkanélküliség megjelenése ellenére). E sikerek segítették a Cseh Szociáldemokrata Pártot 2002-ben második választási sikerükre. Most az új vezetés – amely a második generációs váltás során került el ő térbe és szinte minden lényeges politikai szerepl ő re kihatott – két kisebb, centrista politikai párttal m ű ködött együtt. Gyenge politikai többség vezette az országot formálisan az EU-csatlakozási folyamaton át. A szociáldemokrata párton belüli konfliktusok miatt a pártnak nem sikerült a Civil Demokrata Párttal szemben a köztársasági elnök posztját betölteni. Ezt követ ő en, a kormány két évig nem tudta a gazdasági és társadalmi reformok további lépéseit kidolgozni, bejelenteni, érthet ő en megvédeni és megvalósítani, ami pedig jelentékenyen befolyásolta volna a modernizációt, a növekv ő versenyképességet és az európai uniós intézmények új feltételeihez való alkalmazkodást, és egyben érthet ő és elfogadható lett volna a lakosság széles körében is. Emiatt a szociáldemokraták sorozatban veszítettek a regionális szenátusi és az európai választásokon. A szociáldemokraták második próbálkozása új vezetéssel és egy fiatal miniszterelnökkel, néhány hónap után megbukott a homályosság, az ismételt zavar és általános gyengeség miatt. Ez a helyzet sokat segített a Polgári Demokrata Pártnak, hogy a lakosság körében nagyobb politikai támogatást szerezzen: ezt populista taktikával, euroszkeptikus demagógiával, részben az uralkodó hatalmi elit nyilvánvaló hibáinak kritikájával, de a párt els ő – bár nem kielégít ő en átlátható – neoliberális programja víziójának körvonalaival(els ő sorban az egyenl ő adózás bevezetése) érték el. A polgári demokraták tiszteletbeli elnökük, a köztársaság elnökének, Waclav Klausnak támogatásával többséget kapott a szenátusban, minden régióban, és elsöpr ő többséget szereztek a nagyvárosok képviseleti testületeiben. Így alakult ki a politikai elitnek számos vertikális szerkezet ű jobboldali része, amely ma kész harcolni az új politikai gy ő zelemért. Annak ellenére, hogy az euroszkeptikus jobboldali er ő k sikeresen mobilizálták a szavazók egy részét, a 2002-es választások óta a politikai színteret uraló f ő probléma továbbra is a választásokon a részvétel radikális csökkenése és a köz politikai érdekl ő désének és aktivitásának visszaesése volt (lásd Machonin 2005). Ez a jelenség nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a lakosság bizalmát vesztette a politikai elit egészében 53

– bizonyos mértékig a gazdasági elitben is –, ahogy azt Misovic és Tu č ek közvéleménykutatási eredményeinek elemzése mutatja (2003). Hasonlóan komplex tényez ő k hatottak a legutóbbi lengyel parlamenti választások során, és olybá t ű nik, ez jellemzi sok más európai posztkommunista ország helyzetét is. Az elmúlt hónapokban a koalíciós kormány újabb(negyedik) szociáldemokrata miniszterelnök vezetésével megpróbál viszszatérni az eredeti kezdeményezéshez, és egy átlátható, érthet ő stratégiát fogalmaz meg, amely megfelel a Cseh Köztársaság gazdasági helyzetében szükséges lépéseknek, és lényegesen javítja a lakosság életszínvonalát. Bár kérdéses marad, hogy ezek a kezdeményezések hasznosak és elfogadhatók-e a hosszú távon, az új elem már most némileg növelte a Cseh Szociáldemokrata Párt és a balközép koalíciós kormány népszer ű ségét. Érdekes, hogy e körülmények közepette újra hajlandónak mutatkoznak a különböz ő politikai szerepl ő k a legfontosabb nemzeti érdekekben – például a nyugdíjrendszer reformja – való együttm ű ködésre. Mindazonáltal a közelg ő parlamenti választások miatt a kormányt megújult er ő vel támadják a médiák és a politika szerepl ő i. A közelmúltban egy újabb ellenzéki kezdeményezés indult el néhány fiatal és értelmiségi csoport részér ő l a Cseh Techno Pártban tapasztalt rend ő rségi beavatkozással összefüggésben. Az új próbálkozások célja, hogy választ provokáljanak a legutóbbi privatizáció során felmerült feltételezett korrupcióra. Magánorvosok tiltakoztak az egészségbiztosítási intézmények kifizetéseinek csökkentése miatt, mivel ez tönkretenné az egészségügyi rendszer jelenlegi formáját. Hasonló eseményekre a jöv ő ben is számíthatunk. A„megosztott hajó” még létezik, és a szociáldemokraták megmaradó hatalmát els ő sorban jobboldalról fenyegetik. A radikális baloldal – a kommunisták – átmenetileg nagyobb támogatást élveztek a jobboldali ellenzéki er ő k tandemjében a két kormányzati válság idején. A szociáldemokraták újbóli meger ő södése azt jelenti, hogy szociális kérdésekben kénytelenek lesznek közös nyelvet keresni és találni a demokratikus baloldallal. Az EUtagság kérdésében némileg változott a kommunista álláspont is. Olybá t ű nik, hogy a Szociáldemokrata Párt új vezetése és a jelenlegi miniszterelnök hajlik arra, hogy korlátozott mértékben igénybe vegye a parlamentben a kommunista frakció támogatását, és átvigyen néhány olyan intézkedést, amelyek visszaszerezhetik a munkavállalók és a lakosság szociálisan veszélyeztetett részének bizalmát. A Cseh Köztársaságban a politikai helyzet nyitott, és nem könny ű megjósolni az irányát. 4. A gazdasági és politikai elitek szerepe az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában: a modernizáció problémája és a szociális kohézió fenntartása A 2. fejezetben elmondottak alapján világosnak t ű nik, hogy a cseh politikai és gazdasági elitek összetételének, attit ű djének és viselkedésének változásaihoz a legfontosabb el ő feltétel a fejl ő dés új szakaszának követelményeihez igazodva az, hogy magához térjen abból a sokkból, amelyet az Európai Alkotmány szavazásánál a francia és holland„NEM” okozott, és kilábaljon a költségvetéssel kapcsolatos konfliktusból. A két nép – Franciaországban a baloldali, Hollan54

diában mind a jobboldali, mind a baloldali érzelm ű ek – jelzést küldött: a túlzottan gyors és rosszul el ő készített társadalmi és politikai stratégiák intézményesítése a kib ő vített Európai Unióban(azaz a kérdéses országok népeivel való párbeszéd hiánya), valamint az esetleges változások, amelyeket ezek el ő idéznek, könnyen felboríthatják a modernizáció és társadalmi kohézió közti stratégiai egyensúlyt, amelyet eddig sikerült meg ő rizni. Amennyiben ez az egyensúly újra helyreáll és bekerül az Európai Unió politikájába, a körülmények kedvezni fognak ugyanazon kérdések nemzeti szint ű megoldásának is: állandó egyensúlyt lehet kialakítani a folyamatos modernizáció és az ahhoz igazodó társadalmi kohézió között az országokon belül is. A politikai és gazdasági elitek szerepe a Cseh Köztársaságban az ilyen típusú stratégia megvalósításában a következ ő: a) támogatni kell a modernizációs változásokat(az Európai Unióból, valamint a fejlettebb területekr ő l) a lehet ő legnagyobb mértékben, és ily módon kell hozzájárulni az európai versenyképesség er ő sítéséhez; valamint b) végig kell vinni azokat a gazdasági, kulturális és társadalmi reformokat, amelyeket az emberek elfogadnak mint a lakosság széles köreinek, életszínvonalának és kultúrájának növeléséhez szükséges feltételt. A folyamatos gazdasági növekedés és viszonylagos fejl ő dés a modernizáció folyamatában a Cseh Köztársaságban 1999 óta igényli egy ilyen stratégia megalkotását, alkalmazását és megvalósítását. Ennek azonban két lényeges akadálya van. Az els ő, a politikai elit jelenlegi fregmentációja. A második – nyíltan nem értékelhet ő látens elem – a jelenlegi hatalmi elit és a neoliberális orientációjú gazdasági elit, különösen a nagyvállalatok fels ő vezet ő i közti feszültség. A cseh társadalmi elit segítheti a társadalomnak az új feltételekhez és az ország EU-tagságából adódó új feladataihoz való alkalmazkodását, ha az elitek bels ő struktúrája elfogadná a konszenzusépítés folyamatát. Kívánatos lenne ezért az elitek számos bels ő konfliktusának és ellentmondásának megoldása. Ezek az ellentmondások a gazdasági eliten belül nem túl élesek. A folyamatos generációs váltás és a sokkal intenzívebb fejl ő dés, oktatás, információterjesztés, nemzetközi együttm ű ködés és korrupcióellenes intézkedések intenzív támogatása javíthat e problémán. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy még a gazdasági elit alkalmazkodásának problémája a változó politikai elithez sem megoldhatatlan kérdés, csak ehhez a politikai elit bels ő ellentmondásait szociálisan elfogadható mértékben kell rendezni. Az állam maximális be nem avatkozásának doktrínája, ha kizárólagosan és elfogultan alkalmazzák a gyakorlatban, súlyos nehézségeket támaszthat a gazdaságban és szociális téren. A lehetséges fejl ő dés kulcskérdése, hogy sikerül-e konszenzusra jutni(stratégiai kompromisszumokat kötni a legfontosabb nemzeti szint ű kérdésekben) a politikai elitek különböz ő részeinek eltér ő programjai és stratégiái mentén. A Cseh Köztársaságban a megoldás rendkívül nehéz lesz, hiszen mind a radikális (kommunista) baloldal és a Polgári Demokrata Párt er ő sen euroszkeptikus, ha nem eleve nacionalista. Amint arra a közelmúlt eseményei is rámutattak, néhány politikai párt a generációs kérdésre kívánja fektetni a hangsúlyt, amelynek objektív okai természetszer ű leg a fiatalok érdekének és szükségleteinek 55

szisztematikus elhanyagolása és a gazdaságilag aktív lakosság és a nyugdíjasok bizonyos részének mélyül ő életszínvonalbeli különbsége. Végül, az emberek részvételi hajlandósága a demokratikus választásokon és a szavazók racionális, józan döntése nagymértékben arra készteti a politikai pártokat, hogy tárgyaljanak. Ő szinte és érdemi kompromisszumokat kössenek, amelyek a társadalmi átalakulás továbbfejlesztéséhez vezetnek. Semmiképpen sem garantálható el ő re az, hogy a jelenlegi pozitív fejl ő dés a jöv ő ben is folytatódik. JEGYZETEK 1 A. Steen empirikusan megalapozott írásából egyértelm ű, hogy mindhárom balti állam történelmi sorsában eltér a többi közép-európai posztszocialista társadalmak típusától, amely a szovjet totalitárius rendszerhez kötötte ő ket a múltban, és ezért sokkal határozottabban befolyásolta a posztszocialista elitek összetételét és viselkedését is. Az észt és a litván társadalmakban az elitek konfliktusa az etnikai többség ű és az orosz lakosság elitjének konfliktusa, és ez rendkívül er ő sen befolyásolja az elitek viselkedését. 2 A fenti szöveg állításai a szerz ő közelmúltban kiadott, a cseh történelmi tapasztalatok és szociológiai gondolatokról szóló új könyvében részletesebben taglalt gondolatok összegzése(Machonin 2005). 3 Az elitek racionálisan elfogadott szerepének er ő sítésére nagy szükség van a posztszocialista átalakulások speciális körülményei közepette, de ez egyben távol tart attól, hogy komolyan kritizáljuk az eliteket, a társadalomtól való szinte teljes elszigeteltségük és a demokrácia elárulása miatt – írja könyvében C. Lass. Az elszigeteltség=„elitizmus” felé hajlás, valószín ű leg minden modern társadalomban létezik, beleértve a posztszocialista országokat is. A jelenlegi helyzetben az elitek súlyos problémákkal konfrontálódnak, amelyek még megoldásra várnak, és részben hasonlítanak azokhoz, amelyeket az eliteknek a 19–20. században a kelet-közép-európai nemzetállamok kialakulásának idején volt kötelességük megoldani. Ezért az elitek sem engedhetik meg maguknak azt, hogy a nihilista szkepticizmus álláspontjára helyezkedjenek az elitek társadalmi szerepével kapcsolatban; ehelyett hasznosabb lenne, ha a szkepticizmust racionális és valódi kritika, és hangsúlyos motiváció váltaná fel, s ezáltal szerepük betöltését javítanák. 4 A sorozat f ő gondolata, hogy az elitek tanulmányozása a stratifikáció és mobilitáskutatás része. A zömmel Machonin és Tucek által írott tanulmányok gondolatait el ő adásomban is idézem. Hasonlóan idézem a posztszocialista átalakulási folyamatban az elitek jellemz ő ire és szerepére vonatkozó általános megfontolásokat, az új„elitizmus” szellemében kidolgozott nemzetközi csapat munkáját, els ő sorban John Higley, J. Pakulski, G. Lengyel, W. Wesolowski és másokét.(Lásd pl.[Best, 1997; Dogan, Higley 1998; Frentzel-Zagórska, Wasilewski 2000; Higley 1997; Lengyel 2000; Higley, Pakulski, Wesolowski 1998; Steen 1997). A legtöbb cseh és külföldi munka az 1990-es évek els ő felében gy ű jtött elitadatokra támaszkodik. El ő adásom célja, hogy az elit strukturális attit ű d és viselkedésbeli változásainak eredményeit végigkövessem az 1990-es évek második felét ő l a 21. század elejéig. 5 Lásd Nemzetközi Elitkutatás a posztszocialista országokban, 1994, Szelényi I. D. Treiman, a Cseh Köztársaságban P. Mat ě j ů and M. Tu č ek. Részletek lásd[Szelényi–Treiman 1991; Szelényi–Treiman– Wnuk-Lipi ń ski 1995; Tu č ek 1996; Mat ě j ů 1997]. 6 A„Posztszocialista átalakulás évtizede a Cseh Köztársaságban” kutatást Tu č ek és Mat ě j ů vezette 1999. 7 Az a tény, hogy 1994-ben a gazdasági elit körében viszonylag magas volt a volt kommunisták aránya, még nem igazolja, hogy a kommunista ideológiát hirdették. Legtöbbjük – különösen a fiatalabbak, de a középkorúak is – a kommunista pártban való tagsága a„normalizálódás” id ő szakában kezd ő dött, és ez volt az egyetlen lehet ő ség a karrier építésére. Ezért el kell utasítanunk a túlzott általánosításokat – a nem kielégít ő mennyiség ű kvalitatív adatok miatt(amit Mink és Surek sugall, mely szerint az új üzleti elit„cseh modellje” vállalkozói, és még mindig kommunista. A változásokat követ ő en az 1990-es évek végét ő l a vállalkozói elit egészére ez a leírás érvényét veszítette). 56

8 Ezek a folyamatok fokozatosan kezd ő dtek 1995–96-ban. A nemzetközi üzleti elit felmérései err ő l el ő ször Csehország kapcsán számoltak be, majd kiterjedt Magyarországra, Lengyelországra is. Egyrészt a cseh gazdasági élet 23 topmenedzserével folytatott kvalitatív interjú alapján, a cseh gazdaság privatizációs folyamata és egyéb reformlépései szükségszer ű ek voltak. Másrészt a vezet ő menedzserek kritizálták a második, Klaus vezette cseh kormány gazdaságpolitikájának számtalan hibáját. Nem említették természetesen meg azokat a hibákat, amelyeket saját cégeik csúcsvezet ő sége ejtett. Az interjú után nem sokkal néhány nagy cseh cég, amelyeknek a vezet ő i részt vettek a felmérésben, összeomlott, súlyos szerkezetátalakításon ment át, beleértve a tulajdonosi struktúrákat, és ennek megfelel ő en személyi változások is voltak. Alapvet ő en az 1997. évi mintavételezést követ ő három évben történt, azaz a neoliberális reformok legfontosabb protagonistájának sikertelen kormányzása évében(Waclav Klaus). 9 Ez bizonyos értelemben a gazdasági elit egészére is igaz. Az elitre vonatkozó 2003–2004. évi felmérés –, amelyet a kés ő bbiekben még részletezünk – eszerint a jelenlegi gazdasági elit 78,6%-a számára 1989 volt a szakmai karrierjében a legfontosabb, míg 47,6%-a az 1989 utáni id ő szakot tartja dönt ő nek. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági elit jelenlegi összetétele számára a régi gazdasági elithez való kapcsolat, amelyet az átalakulás kezdetekor az újratermelési folyamatok megléte indított el, ma már nem fontos. 10 Az 1994. évi adatok a már említett cseh elitfelmérésb ő l származnak. A mintavétel 1509 válaszoló volt. 2003–2004-re vonatkozóan – hála a CESES hajlandóságának és Pavol Frich projektigazgatónak, az elitfelmérésre vonatkozó adatokat hivatalosan lehet majd megjelentetni. Ez a felmérés 826 válaszadóval készült. 11 Az általános liberális orientáció bizonyosnak t ű nik. A neoliberális és(neo)konzervatív felfogás, amelyben er ő sen érvényesül a monetarizmus és állami be nem avatkozás elve, kimutatható volt a kvalitatív mélyfelmérésben, bár nem annyira egyértelm ű a CESES felmérésben, ahol a válaszadók viszonylag gyakran említették az állami szabályozás szükségességét. 12 A mélyvizsgálatot a Cseh Köztársaság sikeres EU-csatlakozását követ ő en 7 hónappal végezte. A cseh koalíciós kormány ebben az id ő szakban rendkívül gyenge volt, és fokozatosan elveszítette a lakosság, s ő t a szakért ő k támogatását is. Bár a cseh gazdaság akkor még pozitív eredményeket mutatott, a trend nem volt ennyire világos és kielégít ő en stabil. A helyzet természetesen befolyásolta a felmérés eredményeit is. 13 Néhány faluban és kisvárosban a kommunistákat választották meg a helyi közigazgatási testületek tagjainak és vezet ő jének, míg a nagyobb városokban ellenzékben maradtak. 14 Szociálliberálisokon a civil mozgalmat értjük, amely a Civil Fórum tagjait képviselte, és több új vagy megújult politikai párt kiválását követ ő en(Civil Demokratapárt, Szociáldemokrata Párt, Kereszténydemokrata Párt, Civil Demokrata Szövetség – egy kis párt, amelynek laza köt ő dése volt az eredeti Civil Fórum programjához, de amely hamarosan veszített befolyásából, és el is t ű nt a politikai színtérr ő l). A civil mozgalom az 1992. évi választásokon nem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. Havel elnök pozíciója a bársonyos forradalom idején valóban szociálliberálisnak volt nevezhet ő, bár néhány kés ő bbi lépését er ő sen befolyásolta az Egyesült Államok kormányához való szoros köt ő dése. G. Ejal az 1990–92 közti választások csehországi eseményeit elemezve a civil mozgalom és szövetségesei(más politikai formációkban, legyenek azok liberális disszidensek, értelmiségiek, Havel barátai stb.) más jellemz ő it hangsúlyozza, míg a Civil Demokratapárt W. Klaus vezetése alatt, valamint szövetségeseit neoliberálisnak és technokratának nevezi, akik a„szürke zónához” köt ő dnek(= sem kommunistákhoz, sem a hazatelepültekhez nem köt ő d ő k). Ugyanakkor, a figyelmet arra is ráirányítja, hogy sokan közülük politikai bukásukat követ ő en a szociáldemokráciában kerestek menedéket. 15 Hasonlítsuk ezt össze azzal az elmélettel, melyben a politikai elitek bukásának f ő okát a széttagozódásban látta akkor, amikor a lakosság többsége mindkét köztársaságban még támogatta a közös államot. 16 Waclav Klaus kormányának lemondását er ő teljesen befolyásolták egyrészt a rossz gazdasági és szociális eredmények, másrészt Havel elnök és támogatóinak aktív részvétele a jobboldali pártok vezet ő i koalíciójában. 17 Ahogy a gazdasági irodalom bebizonyította(lásd Mloh), a cseh privatizáció koncepcióját a cseh nemzeti gazdasági szerepl ő k érdekében állították össze, néhány projekt kivételével, amelyeket a cseh 57

nemzeti kormányzat szervezett, többek között például a Mlada Boleslav-i Skoda Autógyár eladását a Volkswagennek. A kormány célja az volt, hogy a lehet ő leggyorsabban alakuljon ki az új cseh polgárság, és így tegyen eleget a magánvállalkozások alapján új karriert építeni kívánó társadalmi er ő knek. 18 E marginalizálódás a Cseh Szociáldemokrata Párt és Milos Zeman vezetése alatti id ő szak egyik lényeges érdeme. Programjával sikerült a régiókban az alacsonyabb szociális rétegek igényeit kielégíteni, akik körében a republikánusoknak er ő s pozíciója volt, és így megszüntette a nacionalista és radikális jobboldali befolyást. IRODALOM Best, H. and U. Becker(eds.) 1997. Elites in Transition. Elite Research in Central and Eastern Europe. Opladen, Leske– Budrich Dogan, M. and J. Higley 1998. Elites, Crises and the Origins of Regimes. Lanham, Boulder, New York, Oxford, Rowman& Littlefield Publishers Eyal, G. 2003. The Origins of Postcommunist Elites. From Prague Spring to the Breakup of Czechoslovakia. Minneapolis, London, University of Minnesota Press Eyal, G., I. Szelényi and E. Townsley 1998. Making Capitalism Without Capitalists. The New Ruling Elites in Eastern Europe. London, New York, Verso Eyal, Szelényi and Townsley 2003.„On Irony. An Invitation to Neoclassical Sociology”. thesis eleven. critical theory and historical sociology, 73, May, 5–41. Frentzel-Zagórska and J. Wasilewski 2000. The Second Generation of Democratic Elites in Central and Eastern Europe. Warsaw, IPS PAS Fri č, P., L. Prudký and M. Nekola 2005. Elity a modernizace(Elites and Modernization). Praha: CESES Higley, J. 1997. Changing Rulers and Changing Rules of the Game: Elites after State Socialism. Paper presented at the BUES workshop in Budapest Higley, J. and G. Lengyel 2000. Elites after State Socialism. Theories and Analysis. Lanham, Boulder, New York, Oxford, Rowman& Littlefield Publishers Higley, J. and J. Pakulski, W. Wesolowski(eds.) 1998. Postcommnist Elites and Democracy in Eastern Europe. New York, Macmillan Press Kubín, L. 2002. Rola politických elít pri zmene režimu na Slovensku Role of political Elites in the Change of Regime in Slovakia). Bratislava, Veda Lasch, C. 1995. The Revolt of Elites and the Betrayal of Democracy. New York, London, W. W. Norton and Company Machonin, P. 2005.„Neú č ast ve volbách jakéo jeden z indikátor ů sociální soudržnosti/ nesoudržnosti a její širší souvislosti(se zvláštním z ř etelem ke krajským volbám 2004)” (Non-Participation in Elections as One of the Indicators of Social Cohesion/ NonCohesion with Special Respect to the Regional Elections 2004). In Naše spole č nost, No 1. 15–24. – 2005. Č eská spole č nost a sociologické poznání. Problémy spole č enské transformace a modernizace od poloviny šedesátých let 20. století do sou č asnosti(Czech Society and 58

Sociological Knowledge. Problems of Societal Trasformation and Modernization since Half the 1960s until Present). Praha, ISV nakladatelství Machonin, P. and M. Tu č ek 1994.„Structures et acteurs en République Tcheque depuis 1989”. In 1989: une révolution sociale? Révue d’Études Comparatives Est-Ouest, 25, No 4: 79–109. – 1996.„La génesis de las nuevas elites en la República Checa”. Cuadernos del Este, No 18. 9–22. – 2000.„New Elites and Social Change”. In J. Higley and G. Lengyel 2000. Elites after State Socialism. Theories and Analysis. Lanham, Boulder, New York, Oxford, Rowman& Littlefield Publishers Machonin, P., M. Tu č ek and L. Gatnar 1995.„Akté ř i a strategie sociální transformace a modernizace”(Actors and Strategies of Social Transformation and Modernization). Data a fakta, 7. Machonin, P., P. Š ť astnová et al. 1996. Strategie sociální transformace č eské spole č nosti a jejich úsp ě šnost v parlamentních volbách 1996(Strategies of Social Transformation of Czech Society and their Successfulness in Parliamentary Elections 1996). Praha, SLON Magazin Lidových novin 2002. 50 nejbohatších Č ech ů(50 richest Czechs). Praha, 25. 10. Mat ě j ů, P. 1997.„Elite Research in the Czech Republic”. In H. Best and U. Becker(eds.) Elites in Trasition. Elite Research in Central and Eastern Europe. Opladen, Leske+ Budrich Mink, G., Szurek, J. C. 1998.„L’ancienne élite communiste en Europe Centrale. Stratégies, ressources et reconstructions identitaires”. Revue francaise de science politique, 48, No 1. 1–41. Mišovi č, J. and M. Tu č ek 2003. Pohled č eské ve ř ejnosti na elity p ů sobící v ekonomice a politice. View of Czech Public at elites in Economy and Politics. Praha, SoÚ AV Č R Ml č och, L. 2000.„Restructuralization of Property Relationships: an institucional view”. In Ml č och, L., P. Machonin and M. Sojka Economic and Social Changes in Czech Society after 1989(an alternative view). Prague, Charles University in Prague, The Carolinum Press Možný, I. 1993.„An Attempt at a Non-Economic Explanation of the Present Full Employment in the Czech Republic”. Czech Sociological Review, 1. 199–200. Steen, A., Between Past and Future: Elites, Democracy and the State in Post-Communist countries. A Comparison of Estonia, Latvia and Lithuania. Aldershot, Brookfield USA, Singapore, Sydney, Ashgate Szelényi, I.(ed.) 1995.„Circulation vs. Reproduction of Elites during the Postcommunist Transformation of Eastern Europe”. Theory and Society, 24. No 5. Szelényi, I. and D. Treiman 1991.„Vývoj sociální stratifikace a rekrutace elit ve východní Evrop ę po roce 1989”(The developments of Social Stratification and Recrutation of Elites in Eastern Europe after 1989). Sociologický č asopis, 27. 276–298. Szelényi, I., D. Treiman and E. Wnuk-Lipinski(eds.) 1995. Elity v Polsce, w Rosji i na Wegrzech. Wymiana czy reprodukcja?(Elites in Poland, Russia and Hungary. Exchange or Reproduction?) Warszawa, ISP PAN 59

Szomolányi, S. 2002.„Proces demokratizácie a graduálna konvergencia elít na Slovensku” (Process of Democratization and Gradual Covergence of Elites in Slovakia). In L. Gatnar (ed.) Teoretická východiska a zkušenost výzkumu nových č eských elit(Theoretical Outcomes and Experience from the Research into the New Czech elites): 59–79. Praha, SoÚ AV Č R Tu č ek, M. 1996.„4. Vytvá ř ení nové elity”(4. Creation of the New Elite). In P. Machonin and M. Tu č ek(eds.) Č eská spole č nost v transformaci. K prom ě nám sociální struktury (Czech Society in Transformation. To Metamorposes of Social Structure): 154–167. Praha, SLON Tu č ek, M. et al. 2003. Dynamika č eské spole č nosti a osudy lidí na p ř elomu tisíciletí. Praha, SLON – 1997. Economic Elites in the Czech Republic. Formations and Strategies. Survey Report. Prague, STEM – 2005.„The Transformation of Economic Elites in the Czech Republic”. In H. Steiner and P. Tamás The Business elites of East-Central Europe, 99–137. Berlin: trafo Verlag. 60